A születésnapi meglepetés után én még napokig a felhőtlen boldogság és izgalom hatása alatt voltam. Peti és Milán gyakran felhívtak, beszélgetünk, és néha együtt mentük Budapesten a kedvenc helyeinkre, de én éreztem, hogy valami változik bennem.
Egy délután, miközben a város egyik csendes kávézójában ültem Petivel, mélyen a szemébe néztem, és komolyan megszólaltam:
„Peti… én… úgy érzem, hogy abba kell hagynom az egyetemet.”
Peti először meglepődött, de látta az én határozott tekintetemet, és megfogta a kezemet.
„Ha te ezt így érzed, akkor én melletted leszek. Tényleg mindent újra kezdhetsz, ha akarod.”
A szívem felgyorsult, de most már nem félelemtől, hanem izgatottságtól. Tudtam, hogy a Valmar iránti szenvedélyem, a zene szeretete és a saját utam fontosabb, mint bármi, amit az egyetem kínálhatna nekem.
A következő napokban elkezdtem tervezni: találkozott a Valmar csapatával, részt vettekoncerteken háttértáncosként, és rengeteg időt töltöttem Petitől kapott támogatással. Minden nap egyre biztosabbá vált bennem, hogy jól döntöttem.
„Ez az én életem, és most végre azt csinálom, amit szeretek!” — mondtam nevetve, miközben a naplementében sétáltunk a Dunaparton Petivel és Milánnal.
Az élet új színekben kezdett ragyogni számomra. A barátnők, Peti, Milán és a Valmar mind ott voltak mellette, és én tudtam, hogy végre igazán önmagam lehetek, minden félelem és korlát nélkül.
