A Multiverzum

Bevezető

Oké, szóval te most tényleg azt olvasod, amit én, Lacca, írok. Ha kíváncsi vagy, ki vagyok… hát, 14 éves vagyok, és imádom az űrt. Nem, még nem vagyok űrhajós, sőt, ma például épp matekórán ültem, és azon gondolkodtam, hogy egyszer majd a csillagok között leszek. De na, ne ugorjuk ennyire előre.

Ma egy teljesen átlagos nap kezdődött. Az iskola folyosóin zajló hangos beszélgetések, a csengő, ami épp akkor szól, amikor épp a legizgalmasabb gondolatod van, és a szokásos matekóra, amihez senki sem lelkesedik, kivéve talán Eri-t. Ő az, aki minden számot úgy néz, mintha az egész univerzum titkait olvasná ki belőle. Mellettem ült, jegyzetfüzettel, ceruzával a kezében, és szinte már látni lehetett, hogy a következő képletekben az űrhajók pályája van elrejtve.

És ott volt Tomi is, aki… nos, ő inkább a pad alatt figyelt mindent, ösztönből. Ha egy meteorit becsapódott volna az ablakon, szerintem ő lett volna az első, aki észrevette volna, és még azt is tudta volna, mikor érdemes kiugrani a veszély elől.

„Na de ne ugorjuk ennyire előre” – mondtam nevetve, mert az elmém már a csillagoknál járt. „Nézd meg a rendszert, Eri. Érted, amit mondok?”
Eri felnézett, a szokásos „már megint Lacca és az űrhajós álmai” tekintettel, de bólintott.
„Igen… látom, mire gondolsz,” mondta halkabban, és a számítógépén tovább számolt.
Tomi csak vállat vont, majd hozzátette: „Ha elindulunk, minden rendben lesz… de ma még csak matekóra van.”

Persze, minden átlagos volt. A padok, a tanár, a csengő, a szünetek, a kakaó a menzán. Mégis valahol belül tudtuk, hogy egyszer majd valami hatalmas történni fog. A csillagok, a bolygók, talán az egész multiverzum… egyszer a miénk lesz. De ma még csak egy átlagos nap volt, tele nevetéssel, barátsággal és azzal a furcsa érzéssel, hogy a világ ennél sokkal nagyobb, és mi is nagyobbak leszünk egyszer.

Szóval… üdvözöllek az én történetemben. Remélem, élvezni fogod, és ha velem tartasz, garantáltan lesz néhány izgalmas pillanatod a csillagok között.

Jó szórakozást!