Gaia

1.

Ha a mesekönyvek azt mutatják, hogy milyen volt a világ akkoriban, akkor azt hiszem, nem egy szokványos családból származom. Nem a nem túl kedves unokatestvéremmel nevelt fel a nagynénim és a nagybácsim, és nem is az anyukámmal és a párjával élek együtt egy kis lakásban egy nagyvárosban. De az is igaz, hogy fiú sem vagyok, és a lányokról szóló könyvekben többnyire a szereplõknek rendezett családjuk van: apa, anya és gyerekek. Tulajdonképpen az én helyzetemet is lehetne rendezettnek venni... Ha akkoriban élnék.

De nem akkoriban élek. Pedig szívesen tenném... Szívesen élnék egy nagyvárosban, több emeletes épületek között, szívesen járnék be minden nap egy olyan hatalmas iskolába, ahol egy évfolyamon akár több osztály is van és egy osztályban akár több mint tíz ember, szívesen megtanulnék lovagolni, vagy szörfözni a tengeren, vagy énekelni és táncolni, és színpadon fellépni több száz ember elõtt. Szívesen elmennék egy táborba, ahol napokig nem csinálunk mást, csak léceken lesiklunk a frissen esett havon, és szívesen kirándulnék napokig az erdõben, ködös hegycsúcsok közt.

Olyan jó és boldog élet lehetett...

És akkoriban biztosan nem értem volna haza arra, hogy a nõvéremet elvitték.

Lassan hat éve annak, hogy történt, és még mindig gondolok rá. Azóta sem tudtam elfogadni, hogy már soha többé nem láthatom. A szüleim csak annyit mondtak, hogy elvitték. Hogy kik, nem tudom. Hogy miért, nem tudom. Hogy engem miért nem vittek magukkal, azt sem tudom. Szerintem a szüleim tudják. De nem mondták el, és nem tūntek úgy, mint akiket különösebben megérint. Ami egyfelõl érthetõ, hiszen én és a nõvérem nem vagyunk vér szerinti gyerekeik, ahogy a húgunk és a három öcsénk sem. Mindannyiunkat örökbe fogadtak a Nagy Csata után, ami sok árvát hagyott maga mögött.

Azóta, hogy a nõvérem elment, én vagyok a nagytestvér. Aki figyel a többiekre, fejben tartja, hogy ki hol van és mikorra ér haza, hogy mindenki megcsinálta-e a feladatát, evett-e és idõben lefeküdt-e aludni. A szüleink nagyon támaszkodtak erre a szerepre, mert nagyon sokat kellett dolgozniuk, és anyukámnak sokszor ételt készíteni sem volt ideje. Eleinte furcsa volt belekerülni ebbe, szinte egyik pillanatról a másikra, de idõvel természetessé vált, hogy én gondoskodom a testvéreimrõl. Nem mintha a nõvérem ezt nagyon becsületesen csinálta volna, õ a maga nemében mindig szabadszellemū volt, és állandóan ott volt, ahol nem kellett volna. Szerintem belebetegedett volna, ha egy percig nem csinál semmit, csak leül és csendben van, de mindenki így szerette. Még a jellegzetes beszéd hibája sem zavart senkit, mert a jelenléte és a lelkesedése feledtette a zavaró tényezõt.

Szaffinak hívták.

A szüleink szerették volna, ha különlegesek lennénk - és annak is éreznénk magunkat -, ezért szokatlan, de szerintem szép nevekkel áldottak meg. A nõvérem Szaffi volt, engem Gaiának neveztek el, a húgom Sea lett, az öcséim pedig Valentin, Asztrik és Jonatán. A szándékuk teljesült, rajtam kívül mindannyian egyéniségek lettek - nem feltétlenül jó értelemben. Szaffi önjáró volt, Sea akaratos és idõnként hisztis, Valentin a falu szépfiúja, aki - bárcsak tíz éves volt - már az ötödik barátnõjérõl beszélt, akivel éppen elbújtak a kukoricásban, hogy a lánynak ne kelljen dolgoznia. Asztrik igazi zsivány lett, állandóan a legmeglepõbb helyekrõl bukkant fel piszkos arccal és széles vigyorral, Jonatán pedig a legmegbízhatóbb fiúcska volt a maga öt évével, akit nyugodt szívvel ott lehetett hagyni a tūz mellett kavargatni a levest.

Én nem éreztem magam különlegesnek. Általában Szaffival voltam, hogyha valami izgalmas történt - vagy õ maga izgalmasat csinált -, így többnyire hozzá hasonlítottak. Fõleg, hogy elvileg mi vér szerint is testvérek voltunk, így külsõleg is hasonlítottunk. Bár Szaffi nálam egy kicsit teltebb és életrevalóbb alkat volt, sötétszõke haja dúsabb és hosszabb, az arca szeplõsebb, a lába fürgébb volt. Legalább is én így emlékszem rá. Nem tudom, milyen lenne, ha most viszont látnám... Talán fel sem ismerném.