Te következel I. - Beleolvasó

Beleolvasó

„Voltál már Akihabarában?"

Ez az üzenet fogadta Alexandert az egyik este az Instagramján, mikor hazaért a bérelt lakásba. Haruki küldte neki az egyszerű kérdést, amitől mosolyra húzódott az ajka. Akihabara volt Tokió egyik legismertebb környéke az animefanok szemében; egy valódi mennyország, ahol minden is megtalálható volt, és ahová a legtöbben el akartak jutni egy japán utazás alkalmával. A meglátogatásának gondolatával Alex már többször kacérkodott korábban, de egy kicsit félt attól, hogy csalódást okozna neki a környék, ezért folyton halogatta a dolgot. Az üzenet láttán mégis azt érezte, hogy végre eljött ennek a vizitnek az ideje, ezért gyorsan válaszolt a másik fiúnak, akivel végül abban maradtak, hogy Haru következő szabadnapján ismét találkoznak.

A megbeszéltek szerint a német srác a tíz óra tizenkettes vonatra szállt fel, annak is a legelső kocsijába, ahol szinte egyből meglátta a barátját. A fiatalabb az egyik ülésen bóbiskolt annak ellenére, hogy csak nem sokkal korábban szállt át a local vonatra. Ez a látvány egy kicsit megmelengette Alexander szívét, bár nem tartotta kifejezetten jó ötletnek azt, hogy valaki klíma alatt aludjon, még akkor sem, ha az illető pulóvert viselt. Egy pillanatra még az is átfutott az agyán, hogy felébreszti a másik férfit, de nem volt benne biztos, hogy vajon mennyire lehet fáradt, ha mindösszesen három megálló alatt képes volt elszunnyadni.

A vonat lassú zakatolással hagyta el a Kitami állomást, hogy továbbhaladjon Shinjuku irányába, miközben az idősebb folyamatosan a japán srácot nézte. Abban a nyugodt, békés állapotban Haru még fiatalabbnak nézett ki a koránál. Szinte már gyermekinek tűntek a vonásai, már amennyit látni engedtek a tincsei, amik akkor még inkább eltakarták az arcát. A sűrű, fekete haja minden egyes zökkenőnél finoman rázkódott, egyszer-egyszer még a lehetetlenül hosszú szempilláiba is beleakadt. A látvány igazán szívmelengető volt, és még inkább tükrözte a fiú kedves személyiségét, mintha csak azt akarná ezzel sugallni a természet, hogy mennyire értékes teremtés ő.

Alex egészen addig szemlélte a barátja alvó arcát, míg a fiatalabb mocorogni nem kezdett, és pár lapos pislogás után kinyitotta a szemeit. A sötétbarna íriszek csak lassan fókuszáltak és fogadták be a körülöttük lévő világot, mialatt a gazdájuk megpróbálta kitalálni, hogy vajon merre lehet a városban.

– Jó reggelt! – köszönt rá vidám hangon az idősebb.

– Alexander! – kapta azonnal rá a tekintetét Haruki. – Bocsánat! Én... elaludtam.

– Minden rendben – legyintett a német srác. – Fáradt vagy?

– A vonaton sokszor alszom. Megszoktam.

– Sok ember alszik a vonaton – tűnődött Alex, aki már olyat is látott, aki álló helyzetben bóbiskolt el.

– Igen, ez itt megszokott. Hol vagyunk?

– A következő megálló Shinjuku. Oda megyünk, igaz?

– Igen, ott átszállunk – bólogatott a fiatalabb.

– Köszönöm a mai napot.

– Ez egy jó program – mosolyodott el szélesen Haru, majd felállt az ülésről. – Gyere!

A fiúk a leszállást követően lassan sétáltak át a shinjukui állomás hatalmas területén. Egyikük sem akart sietni, csak élvezni az együtt töltött időt, mialatt nem érezték magukat magányosnak. Belegondolni is furcsa lett volna, hogy két ennyire különböző ember, a világ eltérő pontjairól, mennyire meg tudta könnyíteni a másik életét pusztán azzal, hogy létezett és ott volt. A démonok aznap ismét hátrébb léptek egyet, mert teret kellett adniuk a fénynek, ami lassacskán utat tört magának az oly régen elfeledett területekre.