Mohányi történetek

Amikor beérik a feszültségteremtő kurzus

   Ragyog a szeme, körülötte a ráncok szét futnak. A mosolya olyan szélesre húzódik, hogy az arca összes vonása eldeformálódik. Szája sarkában nyálcseppek gyűlnek.
   ‒ Jó. Jó. Ez eddig nagyon jó.
   Szavaitól teljes testemben megborzongok, hátrálnék, de falba ütközöm. A körmeimet a vakolatba mélyesztem. Kaparom, de óvatosan, nehogy feltűnjön neki.
   A túloldalán akarok lenni!
   Lassan lép felém, tekintete bejárja az arcom minden szegletét. Felém nyúl. Érdes ujjai tépik a hajam, de nem érdekel a hajhagymáimba nyilaló fájdalom. Összerándul a gyomrom, sav marja a nyelőcsövem, hiába szorítom össze a fogam keserű-savanyú hányás bukik ki belőlem.
   ‒ Semmi baj – suttogja gyengéden.
   El akarok mellőle lépni, de forog velem az alagsor.
   Megragadja a nyakam, aztán éles, apró szúrást érzek. Odakapok. Egy tű volt az.
Eszeveszett röhögés tölti meg a fülem, riadt szívem dübörgését is túlszárnyalja.
   Zsibbad a kezem...
   A lábam.
   Elesek, de egyből a hátamra gördülök. Mindezt azért, hogy lássam élvezettől nyáladzó támadómat, amint előveszi a farzsebéből a csípőfogót.
   Lehunyom a szemem. Nem is, inkább lezárul a szemhéjam, ha akarom, ha nem. Minden sötét. Már csak arra gondolok, remélem nem fog fájni.