---
A gyakorlóterem falán lévő tükrök visszaverték a késő esti neonfényeket. A levegőt izzadság és fáradtság illata töltötte be. Minho már rég befejezhette volna a gyakorlást, de valami nem hagyta nyugodni.
Egy lépés… fordulat… túl merev.
„Megint rossz,” morogta maga elé, és újra elindította a zenét.
Az ajtó halkan nyílt ki mögötte, de Minho már ismerte azt a lépésritmust. Jisung volt az – mindig úgy lépett be, mintha nem akarna zavarni, pedig a jelenléte mindig felforgatta Minho gondolatait.
– Még mindig itt vagy? – kérdezte Jisung, kezében egy hideg vizes palackkal.
– Nem jött össze a mozdulat. – Minho a tükörre nézett, de valójában Jisung tükörképét figyelte.
Jisung odasétált, letette a vizet, majd mellé állt. Egy pillanatig csak csendben néztek egymásra a tükörben.
– Segíthetek? – kérdezte végül halkan.
– Mindig segítesz. – Minho hangja meglepően gyengéd volt.
Egy óvatos mosoly suhant át Jisung arcán, aztán csendben követte Minho mozdulatait, együtt gyakoroltak, szinte lélegzetre lélegzetre. A feszültség lassan más jelleget öltött. Nem csak a tánc miatt izzadtak.
Ahogy a zene véget ért, Minho megállt, és Jisungra nézett. Valami megváltozott a szemében – talán a fáradtság, talán a félelem.
– Mi van, ha... – kezdte, de nem fejezte be.
Jisung közelebb lépett. – Ha?
– Ha amit érzek, nem csak barátság?
A levegő megállt. Jisung szemei tágra nyíltak, majd lassan elmosolyodott. – Akkor... talán nem vagy egyedül.
---
Folytassam a következő fejezettel? Szeretnéd inkább, hogy legyen benne dráma, féltékenység, vagy inkább lassú, mély érzelmi fejlődés?
