Elfeledett út

1. fejezet

Olyan gyorsan rohantam a tisztás felé, ahogy csak bírtam. Teljesen kimelegedtem. A homlokomat a legördülő izzadságcseppek csiklandozták.

- Egyszer úgyis elkaplak! - az üvöltés hallatán arra következtettem, hogy az asszony már nem fut utánam. Lelassítottam és óvatosan hátra sandítottam. Légzésem szaggatott volt, de nem állhattam meg. Még nem. A falu túl közel volt. Féltem, hogy utánam küldenek valakit.

Nagy léptekkel gázoltam a magas fűben. Minél előbb el akartam érni az erdőbe vezető ösvényt. Az erdő menedéket nyújtott a számomra...na és persze Morven nagyinak. Az aprócska ház, amiben csak ketten éltünk, szinte észrevehetetlenné vált a sűrű rengetegben. Aki pedig nem ismerte jól ezt a területet, az inkább ide sem merészkedett. De én...én úgy ismertem ezt a helyet, mint a tenyeremet. Az erdő volt a mi otthonunk.

A lombok közt átszűrődő napsugarak foltokban megvilágították a poros utat. A markomban lévő lopott karperecre meredtem. A fény itt-ott megcsillant az arany felületen. Alaposan szemügyre vettem a zsákmányomat. A szépen megmunkált arany ékszert büszkén a derkamra kötött, madzagon lógó bőrzsákocskába rejtettem.

Tisztában voltam azzal, hogy amit tettem, az nem helyes, de valamiért mindig újra és újra megtörtént. Hát ez voltam én. Egy tolvaj...aki talán már maga sem tudta, hogy miért lop. Talán az adrenalin volt az, mi hajtott, vagy csak a megszokás. Egy fajta belső késztetés mindig is jelen volt. A tetteim rabjává váltam és a bűntudat társként szegődött mellém.

Mielőtt elértem volna a kunyhót, letértem az ösvényről, hogy ellenőrizzem a csapdákat. A bokrok mögött megbúvó első csapda érintetlenül várakozott. Nem volt egy bonyolult szerkezet: egy zsinór segítségével nagy hálót feszítettem ki a lombok között, amire köveket pakoltam. A zsinórt alul egy faághoz rögzítettem laza hurokkal. Ha esetleg valaki rálép az ágra, akkor az elmozdul és a háló leesik.
Az indítómechanizmust tökéletes állapotban találtam. A csapda működőképes volt, így tovább mentem.

Ahogy körbejártam a területet az ösvény mentén, sorban ellenőriztem a többi csapdát is. Volt ott egy álcázott gödör, kihegyezett karókkal és egy másik madzagos szerkezet is, ami hangos csörgést váltott volna ki, ha valaki belesétál.

Előfordult már, hogy egy-egy erdei állat a csapdámba esett. Ezért minden nap legalább egyszer ellenőrző túrát tartottam. Az is megtörtént már, hogy embert fogtam. Persze az illető nem akart rosszat, csak átutazóban volt. Így szabadon engedtem. De amikor egy csapat falubéli errefelé kóricált, úgy rájuk ijesztettem, hogy a faluban azóta is pletykák keringenek az erdei szellemről, amit aznap este láttak. Pedig itt aztán nincsenek szellemek. Csak én és Morven nagyi. A nagyi sokszor mesélt arról, hogy az emberek megbízhatatlanok és gyakran kegyetlenek is. Az is igaz, hogy a szegény mama elméje már évek óta zavaros. Az idő múlásával pedig az állapota egyre rosszabb lett. A történeteiben a valóság és a képzelet gyakran összemosódott, de jobb elővigyázatosnak lenni, mint végül pofára esni egy óvatlan pillanatban.

Miután minden csapdát rendben találtam, megindultam a kunyhó felé. Talán csak félúton járhattam, amikor hirtelen vészjósló szél támadt, majd a természet sötétbe borult. Közeledett a vihar, én pedig újra futásnak eredtem.

A ház ott állt a rengeteg közepén, mintha az idő is elkerülte volna - ugyanaz az apró, mohos zsindelytető és az ablakokban a nagyi hímzett függönyei lógtak. A kilincs hideg volt. Amikor lenyomtam, az ajtó nyikorogva tárult ki. Ahogy beléptem, a meleg, füstszagú levegő megcsapta az arcomat. Minden ugyanúgy állt, ahogy hagytam...csak a csend volt más. Túlságosan mély, túlságosan végleges.

- Nagyi? - kérdeztem remegő hangon.

A mamácska ott feküdt mozdulatlanul az ágyban. Reméltem, hogy csak alszik. Reméltem, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy eltávozzon tőlem. Féltem, hogy egyedül maradok.

- Nagyikám? - újra szóltam.

- Nira...gyermekem...te vagy az? - megkönnyebbülten a mama ágya mellé térdeltem. A kezembe fogtam az ő idős kezét és lágy csókot leheltem rá.

- Igen, én vagyok. Úgy aggódtam, hogy...

- Ne félts engem - Morven nagyi nem hagyta hogy befejezzem a mondatot. - Minden rendben van. Én csak pihenek kicsit, mielőtt elmegyek.

Ezek a nehéz szavak hirtelen éles késként hatoltak a szívembe. Könnycseppek gyűltek a szemembe és a világ lassan elhomályosult. Fohászkodtam az égiekhez és reménykedtem, hogy a nagyival csak az elméje járatja a bolondját, mint azt ahogyan sokszor ezelőtt. De a nagyi csak folytatta - Hamarosan újra szállok majd a széllel, mint ahogy a régi szép időkben.

- Ne mond ezt, kérlek - zokogtam.

- Ne sírj gyermekem. Csak menj...menj és keresd meg azt a helyet...azt a helyet, ahol a múlt és a jövő összefonódik.

- Ne kérlek, még nem mehetsz el - könyörögtem, de hiába. Ez most már nem csak egy egyszerű félrebeszélés volt. A nagyi gyenge volt. A hangjában hallani lehetett az élet utolsó szikráját.

- Csak menj gyermekem. Menj bátran. A gyenge pillanatokban pedig csak hallgasd a szél suttogását. Abban majd vigaszt találsz...

Az ablakok kicsapódtak, szél süvített átt a szobán, mely a nagyi utolsó lélegzetét kísérte magával. Tudtam, hogy ez volt az a pillanat, amikor a nagyi örökre elment. A pillanat, amikor már semmi sem lesz ugyan olyan mint régen. Az a kéz, mely egykor enni adott, mely elalvás előtt simogatott, most ernyedt volt, de én szorosan fogtam. Én nem akartam elengedni. Nem álltam készen erre a pillanatra. Sírtam. Sírt velem az ég is. Gyászolt a kunyhó, de még az erdő is felöltötte sötét gyászköntösét.