A világ nem mindig úgy tűnik, ahogy mások látják. Vannak, akik elfordulnak, akik nem látják meg a finom vonásokat, az apró részleteket, amik a lélek valódi fényét tükrözik. Eya, a csendes lány, aki mindig a szél által hozott titkokat hallgatta, pont...
A Szikraerdő mindig csendes volt napkeltekor. A fák között áttörő fények szelíden remegtek, mintha a levegő is lélegezne. Itt élt Eya - egy lány, akinek a lelke apró fényekből állt. Mások ezt nem látták. Csak azt, hogy Eya mindig egyedül járta az erdőt, madarakat figyelt, virágokat gyűjtött, vagy épp csak leült a tó mellé, és hallgatta a vizet.
De a falu népe furcsállta őt. „Túl csendes", mondták. „Túl más." És Eya már nem is próbálta megmagyarázni, mit érez, mit gondol, mitől reszket a szíve néha. Tudta, hogy ez az ő dolga. A próbákat, amiket az emberek észre sem vettek, már régen felállította.
Ám egy napon jött valaki. Nem harsány volt, nem kérdezett túl sokat. Csak leült mellé a tónál. Nem nézett rá, csak a vizet figyelte. És amikor Eya megmozdult volna, hogy elmenjen, a fiú megszólalt:
- Tudom, hogy szikrázol. Nem látják. De én igen.
És Eya először nem felelt. Mert nem hitt neki.
De másnap is ott volt. És harmadnap is.
És egyik reggel, mikor Eya odament, a fiú egy kis lámpást tartott a kezében. Nem világított.
- Azt mondják, csak akkor gyullad fel, ha valaki igazán törődik a másikkal.
Eya nézte a lámpást, aztán a fiút. A szívében valami megmozdult. Még nem volt fény. De mintha egy hajszálnyi melegség átsuhant volna rajta.
Eltelt még néhány hét. A lámpásban továbbra sem lobbant fel a fény - legalábbis a fiú számára nem. De Eya már minden nap várta őt. Néha egy szó nélkül, máskor néhány mondattal. Néha hozott egy falevelet, aminek különös mintázata volt. Máskor egy kis kavicsot a tópartól, amire apró jeleket karcolt.
- Ezek nem csak kövek - mondta egyszer. - Ezek én vagyok.
A fiú megértette. Nem kérdezett semmit. A kavicsokat egymás mellé tette, mintha egy történetet rakna ki belőlük. És Eya először érezte úgy, hogy nem kell féltenie azt, amit ad.
Aztán egy reggel, amikor még a köd sem oszlott fel az erdő fölött, a fiú nem jött.
Eya várt. Ült a tónál, ujjait a lámpás fogantyúján tartotta. És akkor észrevette. A virág a lámpás alatt - amit már régen betett - egy halvány, aranyló fényt kezdett kibocsátani. Nem ragyogott. Nem égett. De meleg volt. Élő.
Aznap Eya ment el a fiú házához. Nem kopogott, csak letette a lámpást az ajtó elé. A fény most már látszott - mindenki számára. De nem emiatt volt fontos.
Hanem azért, mert Eya döntött úgy, hogy hisz neki.
----
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
