A Szerelem Határvonalán

Prológus

"Ha valahol is kezdeni tudnám a történetem az egészen 8 éves koromig nyúlna vissza. Anyám szerint én voltam a legnagyobb művész akit ismer. De persze tudtam azt,hogy hiszen ő az anyám,miért is mondana mást? Aztán,mégis jött a változás. 15 éves voltam mikor felkerestek,hogy mennyiért árulom a festményeimet. Elég hülyén néztem a fickóra aki csak úgy becsörtetett hozzánk. Persze aztán rögtön kapcsolt,hogy én nem is árulom a festményeimet és honnan tud egyáltalán rólam. Aztán kiderült,hogy anyám a Facebook oldalán osztotta meg állandóan a képeimet. Így már érthető volt a helyzet... A pasas újra rákérdett a dologra. Erre 15 éves fejjel bele mentem persze az üzletbe. Hogy megbántam e? Dehogy,hiszen annak köszönhetem,hogy ma az vagyok aki vagyok." 

- Ennyit szerettek volna tőlem? - kérdem a stábot kellő lazasággal,hiába mindig reszketek belül ezektől a dolgoktól,mint az interjú. Átlagban nem remeg annyit a kezem ,mint most. Basszus. REMEG A KEZEM! 

- Köszönjük hölgyem, a mai interjút ezennel lezárjuk. Köszönjük, hogy időt szakított ránk. - nyújtotta felém kezét a stáb egyik fő feje. 

Mondhatni kedves gesztus. Kezemet nyújtottam én is felé,viszont ahelyett,hogy csak kezet ráztunk volna,lehajolt a kezemhez és egy enyhe csókkal hintette a kezem. Kínosan mosolyogva rá visszahúztam kezemet,és alig láthatóan lesimítgattam az érintést a kézfejemről. 

- Viszontlátásra! - fordult vissza a pasas az ajtó felé menet. Egy apró mosollyal a számon vissza intettem és végre márcsak bezárult mögötte az ajtó. 

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. 

- Ebből is elég volt már egy életre! - fogtam a fejem,miközben leültem a székemre.

Anya óvatosan rá tette a kézfejét a vállamra és megsimította azt. Szeretem, hogy mindig itt van ha kell. Mindig tudja hogyan érzek és azt is, hogy mit kell tennem..... 

Vajon még az életem soran kire számíthatok még? 

Tarts velem és kiderül!!!♥