Bocsáss meg... (Leeknow ff.)

1

Leeknow az ebédlőben járkált és meglátta, ahogy egy szatnál ülsz és rá vagy dőlve a padra. Minho egy fél mosollyal sétált oda hozzád a haverjaival és meg húzta erősen a hajad - Kellj fel,idióta - rangata a hajam de nem keltem fel - hozzád beszélek te fasz - el kezdett lökdösni de akkor se keltem fel, olyan élettelenül feküdtem ott, leeknow furcsálta de azt hitte hogy csak megint ellenkezem, erősen meg lökött és mostmár látta az arcom,semmi reakció se semmi, kezdet rosszra gondolni de akkor se hagyta - süket vagy? Kelljél már fel te fogyatékos -  ahogy a karomat rángadta érezte, hogy nagyon hídeg vagyok, még egyszer rám nézett és látta, hogy nagyon fehér vagyok - ez hogy? Mi történik? - gondolta magában.
Kezdett pánikolni mert se púlzus se légzést nem ézett - Kiko? Ne csináljd ezt mert kurvára nem vicces - még mindig semmi, a többi diák oda gyűlt és látta mi történt. Leeknow haverja, Bangchan meg szólalt eléggé sokkosan és bűntudatosan - Leeknow? - kérdezte mire az említett rá tekintett - meghalt - mutatott a testemre mirel leeknow megrázta a fejét - nem...ez nem lehet...mitől halt volna meg? - a diákok között az egyik megszólalt - tudod leeknow annyit bántottad szeremcsétlen lányt meg annyiszor meg szégyenítetted, hogy ez rá tetőzött a problémaira - Leeknow értetlenűl állt és nézzet - mit akarsz ebből kihozni,huh?! hogy érted hogy rá tetőztem?! - kérdezte kicsit felháborodva és a diák válaszol - úgyhogy szegény lánynak nem igazán kiegyensúlyozott az élete -Leeknow még mindig csak értetlenűl állt és egy másik diák meg szólalt - magyarul válnak a szülei és eléggé nagy nyomást helyeznek rá mert rajta töltötték ki az idegüket és többször kezet is emeltek rá és így kezdte gyógyszerezni magát,de így hogy itt fekszik holtan nem hiszem hogy így már bántani fogja - fejezte be mire leeknow haverja, Hoshi meg szólalt - ez a te hibád - szúrós tekintettel rá nézzet leeknowra mire leeknow csak állt ott és próbálja fel dolgozni mi történt. A többi diák elkezdte dobbálni könnyel,táskával,tolltartóval és volt aki kajával is. Ahogy repült az arcához a táska fel riadt. Izzzadt volt, az egész ágya miatt vizes volt, arcát meg dörzsolte tenyerével és mikor szeméhez ért könnyes volt szeme -miért könnyes a szemem? Ugye nem ez miatt sírtam ámomba, nem ez zárt dolog- zárta le magában a vitát és el kezdett készülődni. ahogy sétált az iskola fele vissza jött az álma de hírtelen ki zökkent mikor Bangchan át karolta - Mi bajod nem szoktál ilyen lenni? - kérdezte kicsit gúnyosan erre felelt leeknow - hagyáj már nincs semmi bajom - felelte és ott hagyta haverjait, nem volt kedve hozzájuk. Észre vettem, hogy nem vagyok suliba és kicsit pánikolt -mivan ha tényleg az történt? nem leeknow szedd össze magad, mit érdekel az téged?- gondolta magában. De hiába nem nyugtadta a dolog, haverjait suli után le rázta és valamiért olyan érzese volt hogy el jöjjön hozzám. Fél órás séta után a házzam előtt volt, nem mert de aztán csengetett.

*te szemszöged*

otthon voltam mivel nem volt kedvem be menni,egyedül voltam otthon, éppen főztem egykis melegítőnadrágba és trikóba, hogy valaki csengetett -ki a bánat lehet az?-gondoltam az ajtó kukucskálón ki lesstem.Szemed ki tágult és a gyomrod is össze. szűkült -miért van itt? mit akarhat?- gondoltad majd nagy nehezen ki nyitottam az ajtót. -Leeknow? Mit keresel itt?- kérdezted mire a fiú megszeppent, nem hitte hogy ki nyitod az ajtót - Beszélni akarok veled - mondta mire megszeppentem és válaszoltam - Ha megint meg szégyeníteni akarsz akkor már mehetsz is haza - ahogy mondtam be akartam csukni a bejárati ajtót de ő meg fogta az ajtót, ki nyitotta és meg fogta a csuklómat - beszélni fogunk szeretnéd vagy sem - és ezzel be húzott a házamba és le ületett a kanapémra