Ismeretlen Extrákkal

57.

- Csodásan festesz! - köti be magát az övvel.

- Nem tudok festeni - közlöm vele, majd látva a reakcióját, elnevetem magam. - Ne haragudj! Csak próbáltam oldani a feszültséget.

Továbbra is értetlenül néz rám.

- Inkább csak... Induljunk - váltok komolyra, mikor látom, hogy nem értékeli a humoromat.

- Egy köszönöm is megtette volna - morog, miközben beindítja az autót.

- Sajnálom - motyogom az ablak felé nézve.

Az út kínosan csendben telik. Egy-másfél óra autózás után végre behajtunk egy elképesztően nagy házhoz. Vagy palotához. Nem is tudom mihez hasonlít. Mint a gazdag hírességek luxus házai szorozva tízzel.

- Hűű! - ámuldozok.

- Nagyon fura vagy ma - állapítja meg, majd kiszáll szó nélkül és az én oldalam felé sétál, hogy kisegítsen.
Mentem a menthetőt, úgyhogy megszólalok.

- Ne haragudj, csak nagyon izgulok! - ami tulajdonképpen igaz is, csak ez nem magyarázza azt, hogy hogyan viselkedek, mert valójában is ilyen vagyok. Na mindegy.

Odaadja a kulcsát a minket fogadó férfinak, majd belém karol és így indulunk felfelé a lépcsőn. Ahogy elnézem rengeteg ember van itt.

- Elmondod, hogy mi ez itt? Valamiféle parti vagy estély?

- Úgy is mondhatjuk - mosolyog rám sejtelmesen. - Majd úgyis meglátod.

- Azért felkészíthetnél arra, ami rám vár odabent.

- Arra semmi szükség. Csak maradj mellettem és hallgass rám mindig; és akkor nem lesz semmi gond.

Fogalmam sincs mire készül, de látom rajta, hogy valamit elhallgat. Valamit, amit nem akar elmondani, mert tudja, hogy valószínűleg visszakoznék.
De kihúzom magam és elhatározom, jöjjön bármi, én állok elébe!

Az ajtó már nyitva van, de ahogy belépünk nyílik csak rálátás arra, hogy valójában mekkora is ez a ház. A belmagasság - nem túlzok - legalább 10-15 méter. A hatalmas, szinte visszhangzóan nagy és díszes előtér viszont csak a kezdet, mert ahogy beljebb sétálunk még nagyobb helyiségbe lépünk, ahol a vendégek többsége tartózkodik. Álló fogadáshoz tudnám hasonlítani az egészet. A pincérek sebes léptekkel szolgálják ki az embereket különféle italokkal és elegánsabbnál elegánsabb kis falatok díszelegnek a magasított körasztalokon. Mindenki csinos és persze gazdagnak is tűnik. És gondolom senki sem olyan tiszta lelkiismeretű, mint azt láttatják.

- Szóhoz sem jutok - kezdem el.

- Uram? Hölgyem? Esetleg megkínálhatom Önöket ezzel a csodás évjáratú Cuvée-vel? Vagy esetleg egy pohár édes Dom Perignont? - tartja felénk mindkét kezében lévő tálcákat.

- Nem, köszönöm! - utasítja vissza Árész, de mikor elfordulna a pincér én utána szólok.

- Köszönöm, én elfogadom! - veszek le egy pohárral.

- Egészségére!

Elmegy, majd ránézek Árészra, aki méreget.

- Mivan? Szerinted minden nap alkalmam van ilyen drága italt kóstolni? - háborodok fel.

- Csak óvatosan! - figyelmeztet.

- Nyugi, ettől nem fogok berúgni.

- Remélem is! Józanul kell gondolkodnod.

- Miért?

Nem válaszol, mert abban a pillanatban mellénk lép egy fess, idősebb ember.

- Árész! Örvendek! Nem hittem volna, hogy ma itt látlak! - fog vele kezet. - Ó, és látom hoztál magaddal játszótársat is! Remek! Érezzétek jól magatokat!