Romantikus öngyilkosság

Első fejezet

Olyan volt az egész, mintha egy álomba csöppentem volna.

Tudtam, hogy ébren vagyok, egészen biztos voltam benne. Nyakam zugában éreztem a késő délutáni szellőt, ahogy kijöttem a kollégium melegéből. Kilépve, majdnem nekem jött a megszokott, rózsaszín robogóval járó pék, aki minden reggel ugyanazon az útvonalon száguldozik Norwich macskaköves utcáin.

Az utolsó tiszta napsugarak sütik a város háztetőit, hisz a hegyeken pihenő hó, a tél eljöveteléről árulkodik. Mindenki kiélvezi, amíg csak lehet, hiszen ki tudja, mit hoz a holnap. Egy újabb napsütéses reggelt, esetleg az első hóesést, vagy éppen egy halálhírt.

A fényképezők kattanása szinte háttérzajjá válik a város légkörében, de hogy is ne válna, ha Norwich mindig úgy ragyogott, mint egy csillogó üstökös az égbolton. A több száz éves épületek magukban őrzött történetei világítanak a délután árnyékában. Bezengik az utakat, az utcákat és meséket suttognak a szaladgáló gyerekek fülébe.

Bambán figyelem az óratornyot és a főtér közepén leparkolt gyrosozó kisbuszt.

Gondolkodóba esem, vajon megérné még egyszer utoljára megvenni Anglia legfinomabb hamburgerét vagy sem?

Körbesétálom a főteret, néhol elmerengek, mert fejbe csap egy-egy emlékkép, összekeveredik a valósággal és álomképpé válik. Odaköszönök a macaronos cukrászda tulajdonosának, tovább menve pedig az antikváriumban dolgozó öreg néninek, aki ma is ingyen elvihető könyveket pakol ki a bejárat előtt fekvő kartondobozba.

- Szervusz Luna! Nézd csak, a te kedvedért kipakoltam pár idősebb darabot.

-Csókolom! Sietnem kell, sajnos most nincs nálam semmi, ahova elpakolatnám, de legközelebb megígérem elviszem mindet! Viszontlátásra! - mondom sietve és megszaporázom a lépteim.

Valamit még mondani akar, de én már messze járok. Mikor visszanézek, látom, hogy még mindig néz, lekonyult ajka most vörös rúzsban pompázik. Tudja, hogy hazudtam, mert teljesen mindegy mennyi cucc van nálam, akár a kollégium fél szobája is a kezemben lehet, de ha tetszik egy könyv rögtön elviszem, nem érdekelve hova rakom majd el. Arról nem is beszélve, hogy amióta megtanultam olvasni, mindennap benézek abba az antikváriumba. A könyvespolcom kilencven százalékát pedig az ott vett könyvek teszik ki. Szóval szinte biztos vagyok benne, hogy most a fejében a kerekek azon morfondíroznak, hogy vajon mi történhetett, hogy így el kellett rohannom. Egyszer hagytam ki eddig a kutakodást a boltjában, és utólag meg is mondtam neki, hogy a papa temetése miatt nem tudtam benézni. Most nem lesz utólag. Legalábbis ezt sejtette velem ez az álomkép.

Kiérek a Wensum folyó partjára és figyelem a víz felszínét. Lidércnyomásként táncol a napsugárhad rajta. Hirtelen cigaretta kerül a kezembe, már fénylik is a vége, el kezdett égni.

Remegve emelem fel kezemben ezt az égő valamit. Ahogy beleszívok, füstje hadat üzen tüdőmnek, az pedig megtelik ezernyi kis méreg-morzsával. Élvezem, hogy a kis hang a fejemben azt súgja, ez volt az utolsó csepp a pohárban.

De leküzdve félelmeim, elszívom, majd belehajítom a folyóba.

Tovább nézem a vizet, a hattyúkat etető kisgyerekeket, ahogy boldogan és nevetve kiáltoznak szerencsétlen szárnyas madarakhoz.

A folyón hajók sorakoznak. Fejemben hirtelen ott termek az egyikben és hallgatom a hajós monológját, amit naponta legalább ötször elmond, de mindig ugyanolyan élvezettel mesél.

Elmondja Norwich könyvtárának épületét, mesél a balett iskoláról, hogy mennyi tehetséges fiatal lakik a városban. Mesél a régebbnél régebb épületekről, és egy kicsit a város történelmébe is belemegy.

Több generácis történeteket hallgatnak végig a túristák, nem törődve az idővel, hogy lassan le megy a nap és nem lesz idejük megnézni a város többi szépségét.

Persze a hajóról minden jobban látszik. Látod a színesebbnél színesebb házakat, a magas korlátot a folyó szélén, mögötte pedig a szebbnél szebb utcák bejáratát. Ott húzódnak az épületek mögött a nagyobbnál nagyobb hegyek is, melyeknek egy része hóval fedett, másik részén pedig még látszik a nyár és az ősz maradványa. Álomba illő kis zuga ez Angliának. 

Ha pedig a vizet nézed, jól összeszűkíted a szemed, látod a víz fenekét. A Wensum óvatosan hajtja élőlényeit már a kezdetektől fogva. Nem tud beszélni, nem ismeri a betűket, a szavakat, nem tud mondatokat alkotni, végképp pedig nem tud mesélni. Mégis ha egy ideig figyeled, megérted majd, miért lakják olyan kevesen ezt a kis városkát és, hogy emellett miért van ugyanannyi lakosa, mint látogatója.

Ott állok, és csak figyelem a túristák csoporját. Kirí róluk, hogy nem odavalók, bár nem igazán tudom megmondani, hogy miért. Általában négy fős családok érkeznek ide, vagy egy-egy pár látogatja meg a helyet nászút címen. Vannak öregebbek is, akik az utolsó éveikben szeretnének mindent bepótolni, amire nem volt idejük az elmúlt évtizedekben. Sok gyerek is megfordul erre, bár ők nem hallgatját a kapitány meséit. Csak ülnek és játszanak a szüleik telefonján. Persze van, aki csak sunyiban teheti ezt meg, de magamban megígérem, hogy nem fogom elárulni senkinek. Talán jobb is, ha egyelőre nem érdekli őket.

Fejben visszakerülök a folyópartra és tovább sétálok, egyenesen a híd felé. Sokan a híd lábához szoktak menni, ott letelepednek, hangosan zenét hallgatnak, nevetnek, isznak és szivaroznak. Kiadják magukból a bánatot, elterelik a saját figyelmüket a mindennapok nehézségeiről.

Most épp egy fiatal fiu áll a part szélén. Egy idős lehet velem. Leül a hideg kőre egy sörrel a kezében és a vizet bámulja. Keresi a válaszokat a habok között. Szomorú a tekintete, megpróbálom kitalálni mit érezhet.

Haladok tovább a híd felé. Gondolkodóba esek, próbálom nem keresni a válaszokat a kérdéseimre. A hang a fejemben egyre hangosabb és hangosabb, és már nincs erőm letekerni.

Lassan elérem a híd közepét és még mindig látok mindent a városból. A fiút a híd sarkában, a kisgyermeket, aki a telefont nyomkodja a hajó tetején, az antikvárium feliratát és az öregembert, aki a járó-kelőket festi.

Megkapaszkodok a híd korlátjában és veszek egy mély levegőt. Szakadozik, ahogy kifújom a számon. Lehúnyom a szemem és elképzelem, hogy ez csak egy álom, semmi több.

Mikor felállok a kőkorlátra, hirtelen sok-sok szempárt kezdek érezni magamon. El kezd zavarni, próbálok nem figyelni rá.

Csak állok és átérzem a természet illatát. A nap simogatja dús barna hajamat és én csak élvezem a sugarak táncát a homlokomon.

A pék kiszalad a munkájából és káromkodva rám mutat ráncos ujjával. A kislány sírni kezd és elbújik apja kabátjába. A hajón a kisfiú is észrevesz és hatalmas kék szemeit kitágítja látványom. Elképzelem. Szeretném elhinni, hogy mindenki azt nézi mi lesz a következő lépésem.

Elmosolyodok, ahogy meglátom, hogy a híd sarkából futni kezd a fiú. Elhajítja sörét, hogy biztos legyen benne, hogy utolér engem, meg a döntésemet.

De késő már.

Lábamat nyaldossa az őszi szél, és én egyre elszántabb vagyok. 

Nagy levegőt veszek, elképzelem, hogy nem a vízbe zuhanok, hanem egy álomba.

És hullok,

és hullok,

és csobbanok.