Van még új a Nap alatt 1-2-3

61. fejezet ~ Lent, aztán fent, végül hol?

61. fejezet

Lent, aztán fent, végül hol?

Dávid csak csütörtök reggel jött rá, hogy elfelejtett latinházit írni – tegnap a kis ajándékokat készítette el, amiket Amadénak akart adni este. Visz neki egy kis virágot általa díszített cserépben, és színes, finom illatgyertyákat, hogy megadja számukra a tökéletes hangulatot.

Nem tudta, pontosan mit akar Amadétól. Csókot. Azt biztos szeretne. De hol kellene megcsókolnia Amadét? Mármint, azon kívül, hogy a száján. Nem akarta az ágy vagy a kanapé mellett megtenni, nehogy kicsit többe forduljon a dolog. Mondjuk attól függ, mit jelent a kicsit több. Mindenesetre a sokkal többre még nem érezte késznek magát. De nem tudta azt sem, hogy Amadé mit akar pontosan: biztos félne ő is attól, hogy hova fajulhat a csókolózás, és Dávid nem szerette volna, hogy a barátja megijedjen és rossz élményként maradjon meg neki.

Szóval, az asztal mellett kéne megtörténnie. Állva. Egymást átölelve, a másik hátát simogatva.

De miért állnának az asztal mellett? Ha ülnek az asztalnál, és Dávid úgy hajol előre, az kínosan jönne ki, nem?

Ilyen fontos dolgokon aggódott szerdán, és közben teljesen kiment a fejéből a latin házi.

Csütörtökön két tanóra között egy kanapén ücsörgött, és írta, amit Amadé diktált neki. Dávid írta, írta, amit a fiú mondott, de semmit nem fogott fel belőle. Túl andalítóan szólt Amadé hangja.

– Nahát, nézd, fotó! Mosolyogj, baba! – zökkentette ki az álmodozásból Amadé, mire Dávid felkapta a fejét. Vilt látta egy kamerával a kezében, amint képet készít róluk.

– De kis édesek vagytok, fiúk! – nevetett Vil, és kattintgatott még párat. – Képzeljétek, fotós leszek a suliújságnál! Milyen király már, nem?

– Van suliújság? – lepődött meg Dávid, mire Vil fájdalmasan sóhajtva huppant le mellé.

– Van. És én vagyok a fotós, tegnap óta. Mosolyogj, Dávid!

– Jaj, olyan büszke vagyok rád, William! – paskolta meg a fiú térdét Amadé. – Lehet a himnuszotok Cseh Tamás?

– Miért lenne Cseh Tamás a himnuszunk? – érdeklődött Vil, miközben a fényképezőjét nyomkodta.

– Tegnap színházban voltunk – magyarázta Dávid, és némi büszkeség töltötte el, ahogy ezt mesélte. – És azóta Amadé folyamatosan a ravaszdi Shakespeare Williamet énekli.

– A címe az, hogy Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről.

– Ó, ne haragudj.

– Vétkeztél, többet nem beszélek veled – legyintette meg Amadé.

– A fene! Hát oké, akkor, Vil, legközelebb veled megyek színházba.

– Ebből a vitából, légyszi, hagyjatok ki – röhögött Vil. – Inkább bújjatok össze megint, és csinálok nektek egy cuki képet.

– Na jó, legyen – egyezett bele Amadé, és belecsimpaszkodott Dávidba. – Icipicibabácskám.

Ha már mások előtt is így viselkedik vele, vajon mi lesz este?

Dávid alig bírta kivárni.

/*/

Az irodalomórán csoportmunkába osztották őket, és Lujza nagyon hálás volt Harangvölgyinek, amiért a random generátorral való sorsolás eredményeként Amadéval került egy csoportba – Dávid nélkül.