A tűz próféciája

9. fejezet

Kivéve, ha ez valami különleges drakon szertartás lesz, ahol kötelező lesz a maszk.
Biztos, hogy nem véletlenül kapta Kyrotól.

– Neked is szükséged lesz egyre – fordult Patty felé, aki még mindig elmélyülten tanulmányozta a kezében tartott álarcot.
A lány elkerekedett szemmel nézett rá.

– Még mindig be akarsz lógni, nem? Biztos nem véletlenül kaptam a maszkot, ami azt jelenti, hogy neked is kelleni fog. És így, hogy én bent vagyok, nem is kell őrvarangy. Majd jelzek, ha... tiszta a levegő – vigyorgott rá Amelia, de Patty továbbra sem reagált. Inkább gyanakvó tekintettel méregette. 

Patty továbbra sem szólalt meg, a csend kezdett kínos hosszúságúra nyúlni. Lehet, hogy most tényleg, komolyan összevesztek? Oké, elhangzottak dolgok, amik szinte sértőek voltak Amelia számára, de mindennél jobban vágyott rá, hogy újra lássa Patty ravasz, huncut mosolyát.
Ehelyett a lány csak lerogyott az ágyra. Ekkor tűnt fel Ameliának valami.

– Hol van Patrick?
A fekete macska, az elmaradhatatlan ágymelegítő nem volt sehol. Patrick csak ritkán hagyta el a szobát, kandúrhoz illően legszívesebben csak feküdt és aludt, most mégis hűlt helye volt.
Patty is mintha most eszmélt volna rá a hiányára, az ágy sarkába nézett.

– Nem tudom. Nem volt itt, mikor visszaértem az ebédből – vonta meg tanácstalanul a vállát.
Amelia visszatette az álarcot a dobozba és rázárta a tetejét. Legszívesebben felpróbálta volna, de nem akarta tovább hergelni Pattyt.
– Biztos hamarosan előkerül – mondta mintegy megnyugtatásul, de Patty egyáltalán nem tűnt idegesnek a macska eltűnése miatt. Csak bólintott egyet, és újra felvette a könyvet.

Amelia várt még, hátha válaszol a felvetett ötletére, vagy mond bármit, de Patty befejezte a beszélgetést.
Ha akarta a másik fél, ha nem.

Amelia fáradtan sóhajtott. Éhes volt a kimaradt ebéd miatt és fáradt az éjszakai kalandok után, de a ma éjszaka sem ígérkezik kevésbé mozgalmasnak, ezért úgy döntött, megpróbál aludni valamennyit.
A fejére húzta a takarót, ami sajnálatos módon átvette a drakondoboz füstös illatát, és bekúszott az orrába. Elnyomta az álom, a füst azonban vele maradt.

Ködös dombon állt, a látótávolság alig pár lábnyi volt csak. A föld rengett a lába alatt, vörös, zöld és narancssárga fények lobbantak az égen. Amelia megpróbált fedezékbe rohanni, de az orráig sem látott a ködben.

Nem, nem is köd. Füst.

Előtte sziklás táj bontakozott ki, Ameliának ekkor tűnt fel, hogy nem is dombon áll, hanem egy kráter peremén egyensúlyozik. A tűzhányó okádta magából a füstöt, kövek záporoztak a belsejéből, a föld pedig ütemesen rezdült a talpa alatt.

Mintha csak lélegezne. Sóhajtozna a kitörni készülő erőtől, Amelia pedig épp a kellős közepén állt. Tudta, hogy azonnal el kell onnan menekülnie, ha kitör a vulkán, a hamu és a láva maga alá fogja temetni, mégsem tudott megmoccanni.

Túlságosan magára vonta valami a figyelmét.

A kráterben egy alak lebegett, a haja fodrozódott a mélységből feltörő forró gőzben. Két karját kitárva emelkedett egyre feljebb, tekintetét a füstszürke égre szegezte. Amelia is felnézett.

Odafent sárkányok csatáztak, a lángcsóvák egymást érték, miközben a föld gyomrából kitörni készült az ősi energia.

Meg kell állítani! – zakatolt az agyában, de maga sem tudta eldönteni, hogy mit: a vulkánkitörést, a sárkányok harcát vagy az alakot, aki már egészen közel került a peremhez.

Amelia felismerte az aranybarna tincseket, a fekete szarvakat és a lángoló aranyszemeket, amik most őt fürkészték.

Kyrinthos felé lebegett, könnyed mozdulattal lépett a peremre mellé.

Amelia tudta, hogy félnie kellene tőle, hogy valami rettenetes szörnyűséget követett el, vagy fog ezután, mégsem mozdult. Kyro rámosolygott, szemfoga élesen csillant az ajkai között. Lehajolt hozzá, pihekönnyű csókot lehelt az arcára, lehelete csiklandozta a bőrét.

Kyro úgy nézett rá, mintha Amelia lenne a világ közepe. A lány úgy is érezte magát ebben a pillanatban, amikor minden összeomlott körülötte, neki is egyedül a férfi számított.

– Te vagy az, Amelia a Hollófészek klánból. Te vagy az!

A vulkán kitört, az olvadt láva pedig körbe ölelte őket, elnyelte az alakjukat, eltakarva az eget és a sárkányokat. Amelia egyre nehezebben kapott levegőt, a forróság égette a tüdejét, a pánik hullámokban tört rá, Kyrinthos azonban csak nevetett és nevetett és nevetett...