Van még új a Nap alatt 1-2-3

59. fejezet ~ Hozzám tartozol

59. fejezet

Hozzám tartozol

Elég izgalmasan indult a péntek – valahogy csütörtök este nem voltam tudatában annak, hogyha elalszom Dávid ölelésében, akkor ott is fogok felébredni: a kanapén, alaposan elgémberedett tagokkal.

Nyöszörögtem, amikor megmozdítottam a fejem. Jólesett Dávid mellén ébredni, de azonnal fájdalom nyilallt a nyakamba és az oldalamba. A szenvedésemre Dávid is felébredt, és rögtön az óráját kereste.

– Amadé, késő van! – jajdult fel.

– Az mit jelent? – ásítottam, és masszírozni kezdtem a vállam.

– Azt, hogy háromnegyed hét van, és egyikünk sem zuhanyozott le tegnap este!

– Ú, akkor most közösen fogunk zuhizni?

Majdnem a számra csaptam, amikor rájöttem, mi csúszott ki rajta. De Dávid talán meg sem hallotta, mit mondtam, olyan gyorsan pattant fel.

– Két perc alatt lezuhanyzok, addig... addig ébredj fel!

– Már ébren vagyok! – kiabáltam neki duzzogva, de már nem is hallott.

Napközben végig azon rugóztam, hányféleképpen lehetett volna romantikusabbá tenni a tegnap estét és a ma reggelt – volt legalább tíz pillanat, ahol beteljesíthettem volna szívem és testem vágyait, de nem tettem, mert én, az önzetlen szent, Dávidra hagytam a döntés lehetőségét. Ő pedig nem csinált semmit. Csak bámult.

Miközben rajzórán színes spirálokat rajzoltam a füzetem borítójára, elhatároztam, hogy ha szeptember végéig Dávid nem csókol meg, én fogok lépni. Azért állapodtam meg a szeptember végében, mert szeretem Petőfit és a versét.

– Amadé! – bökdösött meg harminc perc alatt nyolcadjára Dávid. – Nem találok jó pillangókat Pinteresten. Szóval, mit rajzoljak a borítómra?

– Rajzolj le engem – tanácsoltam neki. Kezdtem türelmetlenné válni a döntésképtelenségétől. Leginkább azért, mert most láttam, milyen, amikor Dávid döntésképtelen: tegnap este nem így nézett ki, mintha nem is kellett volna döntenie arról, megcsókol-e vagy sem.

De komolyan, Dávid, tudod te, mi jár a fejedben? Most akkor tisztában vagy az érzéseiddel, vagy sem? Adj már valamilyen egyértelmű jelet!

– Nem tudnálak lerajzolni – sóhajtotta Dávid. – Túl szép vagy az én pálcikaembereimhez.

Rámeredtem, de megint nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél vagy sem.

Egy gonosz hangocska dalolt a fülemben: Amadé, nem te mondtad, hogy az az izgalmas, amikor nem vagy biztos abban, mit érez a másik?

Nem értettem, miért mondtam ilyeneket Dávidnak. Ez nem izgalom. Ez kínszenvedés.

– Akkor rajzolj kiscicákat.

– Jó – egyezett bele végül. – Segítesz keresni képet?

– Persze – sóhajtottam. A keresőben találtunk egy rajzfilm-figura macskát, és Dávid szája sarkán kidugott nyelvvel kezdte másolni. Figyeltem, ahogy görcsösen radíroz, ha kicsit rossz helyre csúszott egy vonal, ahogy oldalra biccentette a fejét, amikor nem tudta eldönteni, jó lett-e a cica füle vagy sem.

Muszáj volt lefotóznom, hiába idegeskedtem miatta még az előbb. Nem vette észre, hogy fényképezek, de olyan jól sikerült, hogy később biztos megmutatom majd neki.

Rajz után sajnos nem tudtam ezt megtenni, mert akkor meg Dávid lett ideges.

– A tanár úr azt mondta, rajzoljam újra a macskákat! – dühöngött az ebédszünetben, és véletlenül kikatapultált egy krumplit a táljából.