A borító érdekes figurákat jelenít meg. Az előlapon mintha egy ájult nőt hozna át egy kisebb csapat valamilyen térkapun. Közös bennük az a fantasztikus ábrázolásmód, mely ugyan elnagyolja a vonásokat, mégis teljes egészében értékelhető, részletesnek ható, anatómiailag is pontos alakokat használ. A 60-as évek végétől a Marvel képregényekben látni hasonló ábrázolást mondjuk Silver Surfer esetében. A hátlapon pedig egy fantasy-ábrázolásokra a korban oly jellemzően falatnyi ruhákban megjelenített dzsungelkirálynőt láthatunk házikedvencével – aki viszont a korátlagtól eltérően nem oroszlán, vagy farkas, hanem hiúzra hasonlít.
Az első szó jogán Kuczka Péter fejezi ki örömét a Galaktika Baráti Kör minden büszkeségre okot adó növekedése iránt. Látható, hogy már az 1987-es évben is élénk közösségi élet és szerteágazó kiadványok sokasága jellemezte a hazai SF-közéletet. Naptárak, kiállítások, mozivetítések alkotják azt a kaleidoszkópot, melyet ma már ugyan nem egyedül a Galaktika tűz zászlajára, de mindenképpen hatalmas szerepe volt az ilyen irányú tevékenységek szárba szökkenésében.
Az első írás John Christopher tollából származik, Sam Youdot takarja, s két könyvét, valamint ezen kívül még egy novelláját jelentette meg a Galaktika. Ez is egy regény első része, folytatásokban közli a lap. Nagyon jól kanyarintott cselekmény, jó jellemábrázolások és tűpontos valóságlátás jellemzi az írót. Az itt szereplő globális veszély bármikor napjaink része lehet, megmutatva, milyen törékeny rajtunk a civilizációs máz.
Jack Vance teljesen más hangulatot hoz nekünk, egy bennszülött szemével ír le egy találkozást. Nem mondja ki, hogy főhőse valamilyen apokalipszis túlélője-e, s alakjáról sem ad tiszta képet. A felfedezőket is egyoldalúan mutatja be, azért úgy hiszem, ennyire nem lennénk sehol barbárok.
A Műhely rovatban Takács Ferenc cikksorozata előbb egy stíluskaleidoszkópot mutat be, majd egy élettörténetbe metaforizálást szubkontinens-sorsot ajánl figyelmünkbe.
A nagyepika és a sci-fi ilyen összefonódásai egyre értékesebb gyöngyszemeknek tűnnek ezen ajánlások alapján. Nem szabad azonban úgy vélnünk, hogy a műfaj akkor nem tud maradandó, nagy tanító jelleggel bíró műveket kitermelni, ha szerzői nm járták meg a magasirodalom iskoláját. Nagyon sok olyan sci-fi könyvet, vagy sorozatot tudnék sorolni, mely mély gondolatokkal, csodálatos eszközökkel és szépen kimunkált, végigvezetett metaforákkal dolgozik.
Urbán László a 17.-18. századi sajtóból szemezget. Mondhatnánk, hogy a korabeli „szenzációhajhász" cikkeket tárja elénk, azonban, ha a mai terminológiát (és a hozzá kapcsolódott rossz szájízt) elengedjük, akkor nagyon is érdekes értelmezéseit, leírásait csemegézhetjük az akkoriban még megmagyarázhatatlan természeti jelenségeknek.
S. Kovács Judit cikke Brian W. Aldiss sci-fi-történeti enciklopédiájának jelentőségéről és kritikai fogadtatásáról szól. Nagy valószínűséggel, ha felütnénk ezt a hatalmas művet, százszámra írnánk ki olyan könyveket, melyeket még nem olvastunk... ha pedig folytatnánk, s a mai szintre aktualizálnánk, évente ezer új kiadványt lehetne képzeletbeli végtelen listánkra biggyeszteni. Ez az irodalom szépsége.
Takács Ferenc veszi vissza a szót, s a Foundation folyóiratot mutatja be nekünk. A kritikai folyóiratokra (természetesen a dicsérő, ajánló kritikákra) Magyarországon is szükség lenne, s a mai napig nem tudnék ilyen kiadványt mondani. De nem csak a sci-fi berkein belül ritka az ilyen hazánkban sajnos.
Marianne Gruber ügyesen készít elő egy filozófiai vitát, melyet végül drasztikus igazolással old meg. Közben egy nem túl vidám államberendezkedést is megmutat nekünk, a centralizált hatalom merőben új elgondolását. Pont eleget mond el nekünk, hogy ne tessék a rendszer, de nem megy részletekbe, így borzongó elménk saját balsejtelmeivel töltheti ki a lyukakat.
