VALÓSÁG - Önkívület

Tizenkettedik fejezet

– Legyen neked mindegy, ez az ő dolguk.

– Hát de... jó, rendben, de muszáj még menned? Ez a sztori szerintem neked tetszene, én most végeztem vele és szeretném elmondani miről szól – magyarázta lendületesen, mire elfogott a bűntudat. Nem szerettem csalódást okozni. Utáltam látni az emberek arcán látni a szomorúságot, miután nemet kellett mondanom valamire, viszont tudtam, ez a legjobb, amit tehetek.

– Majd legközelebb, jó? Szólj majd rám. – Elém tette a könyvet, mire résnyire szűkült a szemem és magamban jót mosolyogtam. Nem is számítottam rá, hogy felhagy a próbálkozással. – Del, mondtam, hogy...

– Légyszi, ennek nagyon cuki sztorija van – nézett kiskutya szemekkel. – Oké, manga, de nem bl. Mondjuk azt sem értem, azokkal mi bajod van.

– Egyszerűen nem az én világon, ha könyvről meg ilyesmiről van szó.

– Szóval akkor a melegekkel amúgy nincs bajod, ugye?

– Nehezen lehetne – mormogtam, tudtam, hogy nem is hallja, de nem bántam. Tudat alatt talán ez is volt a célom.

– Micsoda?

– Nincs – sóhajtottam, majd ekkor a telefonom is megcsippant. Daniel. A torkomba egyből gombóc keletkezett. – Na. megyek.

– De várj már... – Anya előzte meg, hogy a húgom nekikezdhessen a könyörgésének és még az elején leállította. A kezébe nyomott egy termoszt és azzal a tipikus „hagyd abba" nézéssel illette.

– Hagyd Elorát, dolga van! Ezt meg idd meg este, és vegyél be még éjszakéra gyógyszert. Ha reggel lesz még lázad, akkor pedig irány a doki.

– De Elora... – nézett rám, úgy, mintha meg se hallotta volna a mondat második felét. A fejem csóváltam.

– Légyszi, Del – kértem. – Daniel temetésre megy, nem szeretném, hogy miattam késsen, így is elég stresszes a délelőttje.

– Oh – kerekedett el mindkettőjük szeme, Delani meg kicsit bűntudatosan félrepillantott. – Bocsi, nem gondoltam, hogy ilyesmi van.

Vállat vontam. – Hát, nem mondtam. Majd valamikor átjövök és akkor mesélhetsz a könyvről.

– Okés – ugrott le a székről, majd megölelt és visszasietett a szobájába.

– Megyek akkor én is – néztem anyára, aki bár kérdőn nézett rám, nem mondott semmit. – Daniel már írt, itt van szerintem. Nem szeretném, hogy rám várjon.

– Persze. – Anya is jött velem az előszobába, majd miután felvettem a cipőmet, a kezembe adta a pulóveremet. – Majd hívj és mesélj, hogy mi történt.

Csak az ajtóban megtorpanva biztosítottam róla, hogy meg fogom tenni, megígértem, hogy nem tűnök el ismét. Tudtam, hogy ezt úgy sem fogom betartani, és a maró érzés azonnal köszöntött a mellkasomban, ami egyre csak nehezedett el rajtam, ahogy beültem Daniel mellé a kocsiba. Utáltam hazudni, nekik meg különösen, de nem tudtam, mi lenne a legjobb megoldás. Féltem, hogyha megmondom az igazat, azzal nekik is bajt csinálok.

– Na, indulhatunk? – kérdezte egyből Daniel, ahogy észrevett engem.

Már az alkalomhoz illő fekete öltöny volt rajta, amitől eluralkodott rajtam egy rossz érzés. Utálta ezt a darabot, csak akkor viselte, ha egy alkalom megkövetelte, de akkor már mindig feszülten telt az estéje. Most is láttam rajta, tekintete semmitmondó volt ugyan, kiűzött belőle minden érzelmet és ismét magára öltött egy maszkot, amit a nyilvánosság megvezetése érdekében mindig is tett, viszont ezen én már átláttam. Tekintete siettetett miközben megigazította a fekete nyakkendőjét, ami alatt szinte rikított a fehér ing, de gyors mozdulatai miatt a csúszós anyag összegyűrődött.