Till You Die

Az árnyékcsókolta macska

Emlékszem rá mikor megszületettem.
Hideg volt, szürke időjárás.

Apám, Hádész, az Alvilág Ura nagy reményeket támasztott felém. Hitte, egy nap az ő ideje lejár, S nekem kell át vennem a helyét.

-Atrox, merre vagy?- hallottam hangját az egész világon át.
-Itt vagyok apám!- megjelentem előtte, S fejemet a térdemre helyeztem. Ki nyújtotta karját, S csókra kezét.

-Atrox. Hány lélekre vigyaztál ma?- kérdezte egy pergament elő húzva.
-Meg sem tudom számolni atyám. A mai napon több száz lélek jutott el a folyóig, melyeket én kísértem el. - emeltem fel fejemet büszkén. Atyám nem szólt, csak a pergament vizslatta.

-Indulj útnak még egyszer. Egy állat vár most ránk. Fogadd szeretettel.

Útnak indultam, egy állat. Vajon mi történhetett. Manapság az út mellett elhagyatott sorsú állatokat találok.
A szívem bele facsarodik...

Ám ez a mai nap más volt. Egy apró fekete cicát ölelgett zokogva az út szélén egy leány. Az élet fonala még feszes volt.
Ám a macska már meghalt. Ki szoktam emelni a lelket a testből, ám a leány úgy szorította az állatot, hogy erre nem voltam képes..

Zokogása közben mormogott valamit. Kíváncsi lettem, vajon mit motyog. Leültem mellé és csendben hallgattam.

-Kérlek... kérlek... kérlek ments meg őt... kérlek, kérlek...- motyogta magában egyre inkább csak sírva.

-Nem tehetem.... sajnálom - mondtam, végig simítva ujjaim az arcán.
-Ki van itt?- emelte fel fejét hirtelen, abba hagyva a sírást.
Vajon érzékelt volna engem?

-Akárki is van itt, nem számít. Bármit megadok érte, csak mentsd meg...mentsd meg őt.

Elgondolkodtatott az ajánlat. Felkeltem a fűből, kezemet végig simitottam az állaton.

- Térj vissza az életbe. Most kapsz egy második esélyt. Te pedig leány, az alku meg köttetett. Egy napon még eljövök, S kérek tőled valamit cserébe.- megfordulttam, S elindultam a vissza vezető úton.

-Köszönöm... várni foglak- hallottam a lépcsőn lefelé vezető úton. Vajon halott engem... vajon látott engem?