𝐙afírkék ＆ 𝐑ubinbarna (Sárkányok háza fanfiction)

4. 𝓐z éj leple alatt ✴︎

– Nézzenek oda – mondta egy halk hang. – Csak nem felébresztettem az én egyetlen, drága kis unokahúgomat? Talán épp szépet álmodtál?

Hunyorítva összpontosítottam az előttem kirajzolódó sziluettre. A haja kibontva omlott a vállára, a testtartása kissé görnyedt volt, ahogy megállt az ágyam mellett, és lehajolt hozzám.

– Mit csinálsz, Aegon? – kérdeztem, miközben felültem, és a mellkasomhoz húztam a térdeimet.

Ahogy Aegon fölém tornyosult, egészen aprónak éreztem magam. Ő a tizenhetedik életévét taposta, vékony, ámde magas és némileg izmos volt, míg én csupán tízéves voltam, soványka, ráadásul a korombelieknél valamivel alacsonyabbra nőttem.

– Nem tudtam elaludni, ezért gondoltam, teszek egy sétát – felelte, majd szélesen elmosolyodott, és leült az ágyam szélére. – Hiszed vagy sem, sokszor eszembe jutottál, mióta elmentetek innen, de sehogy sem tudtam elképzelni, mit tehettek veled az évek. Néha eltöprengtem, hogyan, vagyis inkább kinek nézhetsz ki, de most, hogy itt vagy, be kell vallanom, hogy megleptél. Te vagy az én kedves nővérem egyetlen olyan sarja, aki majdnem normálisan néz ki. Ha az ember nem figyel a részletekre, észre sem veszi, hogy igazából pont ugyanolyan fattyú vagy, mint a többi testvéred.

Könny tolult a szemembe, és iszonyatosan küzdött azért, hogy ellepje az arcomat.

– Ezért jöttél ide? – suttogtam esetlenül. – Hogy újra bánts?

– Jaj, ugyan! – válaszolta mézesmázosan.

Kimondhatatlan fájdalommal töltött el, hogy Aegon még mindig örömét lelte az én megalázásomban. Alig mertem elhinni, hogy a fiú, aki előttem ült, és maholnap férfivá cseperedik, egykor olyan közel állt a szívemhez. A vele kapcsolatos emlékeim, amelyekben mind úgy szerepeltünk, mint boldogan játszó pajtások, még halványabbá váltak.

– Eszemben sincs bántani téged, édes kis Naehrám, de nem hazudhatok neked csak azért, hogy jobban érezd magad – okított, miközben felemelte a jobbját, és a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset.

– Évek óta rosszul bánsz velem. Utálsz, mert fattyúnak tartasz, gúnyolódsz rajtam, viccet csinálsz belőlem mások előtt. Mindig fájdalmat okozol, akárhányszor találkozunk – tört elő belőlem, a könnyem eleredt. – Tényleg ezt érdemlem? Tényleg ennyire ki nem állhatsz? Te is úgy gyűlölsz engem, mint Aemond?

– Dehogy, drágaságom! – ingatta a fejét. – Hidd el, én egyáltalán nem úgy érzek irántad, mint Aemond. Kifejezetten érdekel, mi van veled, és újabb meg újabb kérdések merülnek fel bennem veled kapcsolatban.

– Komolyan? – ráncoltam a homlokomat. Annyira váratlanul ért Aegon kijelentése, hogy még sírni is elfelejtettem.

– Komolyan – felelte. – Tulajdonképpen most is agyalok valamin.

– És micsodán? – pislogtam várakozóan. Aegon arcáról lassan lehervadt a mosoly, a vonásai megkeményedtek.

– Véreztél már? – szegezte nekem a kérdést. A hanghordozása elárulta, hogy nem tűr visszakozást, igenis választ akar kapni, ám én lefagytam.

Értetlenül billentettem oldalra a fejemet, és más-más okból ugyan, de egy időre mindketten benne ragadtunk a pillanatban. A szívem mélyén éreztem, hogy ha nem cselekszem, szörnyű dolog fog történni, és mire eljutottam volna fejben odáig, hogy mi legyen a következő lépés, a testem már cselekedett az elmém helyett.

Ellöktem Aegon kezét, és megpróbáltam lemászni az ágyról. Gyorsan reagált, határozottan megragadta a karomat, és visszarántott magához. A pulzusom az egekbe szökött, mialatt Aegon fölém mászott, és megkísérelte leszorítani a kezeimet.