Van még új a Nap alatt 1-2-3

42. fejezet ~ Mi jöhet még?

Mi jöhet még?

Amikor megérkeztünk a pályaudvarra, már teljesen ki voltam készülve fizikailag, mentálisan, mindenhogyan. A vonatutat Vil vállán aludtam végig, aki meg Ginával UNO-zott, így elég nyugtalan álmom volt, tele félmeztelen Dáviddal. Róla álmodtam, de mivel csoportok szerint ültünk, fogalmam sem volt, merre járhat: bár aggasztott, hogy nincs velem, legmélyen talán kicsit örültem is a tegnap történtek után, hogy nem kell két és fél órán át a szemébe bámulnom.

Nyöszörögve, sajgó vállal ráncigáltam le a cuccaimat a vonatról. Udvariasan megöleltem mindenkit, aki búcsúzni akart, de én senkivel nem kerestem a kontaktust. Egyedül Dáviddal kerestem volna, de őt mintha elnyelte volna a tömeg. Úgy tíz perc után feladtam a próbálkozást, és megcsörgettem Jamest, aki elmondása szerint egy kijelzőtábla alatt várt rám. Hány ezer kijelzőtábla lehet ezen a pályaudvaron?!

Véletlenszerűen elindultam egy irányba, de mielőtt messzire juthattam volna, valaki megragadta a könyökömet.

– Amadé! – mosolygott rám idegesen Dávid. Dávid! Ez az! Jaj, ne! Miért ilyen ideges? A tegnap este miatt? – Szeretnélek bemutatni valakinek.

Lett egy barátnője az elmúlt pár órában. Egy lánynak fog bemutatni.

Pánik szorította el a torkomat, de mint kiderült, emiatt fölöslegesen izgultam. Egy magas, jóképű negyven-ötven éves férfi mellé irányított Dávid. Hullámos sötét haja volt, az arca formája és a szeme színe alapján azonnal rájöttem, milyen kapcsolat fűzi Dávidhoz és Doriánhoz.

– Apu, bemutatom Amadét. Osztálytársak leszünk, és mivel elég jól összebarátkoztunk, valószínűleg sok időt fog nálunk tölteni. Amadé, ő az apukám, Dániel, és most egy időre hazajött. Szóval gondolom, ő is sok időt fog nálunk tölteni.

– Üdvözlöm! – Megráztam a férfi kezét, aki összehúzta a szemöldökét. Mielőtt rákérdezhetett volna, fáradtan beismertem: – Igen, annak a bűnözőnek a fia vagyok, és nem, nem akarom ellopni a család gyönyörű Shakespeare-gyűjteményét.

– Pedig azt nagyon szoktad nézegetni – vigyorgott rám Dávid. Kiöltöttem rá a nyelvem, mire megborzolta a hajam. – Holnapután lesz egy nyárzáró buli. Átjössz majd előtte?

– Még nem tudom – húztam fel a vállam, igazából fogalmam sem volt, miért. – Nem tudom, hogy Era mit akar csinálni.

Dániel felé fordultam, és hozzátettem:

– De semmi rosszat!

– Nyugodj meg, Amadé, nincs baj – mosolygott rám a férfi. A fiai mosolya jobban tetszett, de látszott, hogy tőle örökölték jóképűségüket.

– Akkor majd beszélünk még! – mondta Dávid. A szemembe nézett, a tekintete kutató volt, mintha olvasni akarna belőlem. Az elmúlt napok, hetek számunkra a folyamatos változásról szóltak, és éreztem, hogy tegnap éjjel is változott valami, annak ellenére, hogy mindketten úgy viselkedtünk, mintha mi sem történt volna.

Megöleltük egymást, gyorsan, fürgén. Talán mindketten attól féltünk, ha hagyunk magunknak időt, még jó sokáig nem akarnánk elengedni a másikat.

Mivel egy ilyen ölelést minden bizonnyal nem lett volna jó ötlet Dávid apja és a fél Berzsenyi előtt lefolytatni, inkább elköszöntem és folytattam utamat, hogy megkeressem Jamest.

/*/

A vacsora nem telt el túl jó hangulatban, az utána következő éjszaka pedig még kevésbé volt jó. Pedig Ervin igazán kitett magáért, s olyan gyengéden és udvariasan viselkedett, hogy Dorián még az apja miatti feldúltság mellett is gyanakodott.