Van még új a Nap alatt 1-2-3

40. fejezet ~ Furcsaságok

40. fejezet

Furcsaságok

Még piroslott az égalja, amikor Dorián leparkolt a Déli pályaudvarnál. Dávid félősen izgatottnak tűnt a tábor miatt; az autóba viszont láthatóan aggodalom nélkül szállt be, ami azt jelentette, nem retteg a kocsival való utazástól, a baleset ellenére sem.

– Szerinted Amadé itt van már? – rágta a száját Dávid. – Reggel még nem volt elérhető.

Dorián kifizette a felháborítóan drága, kétórára szóló parkolási díjat – zsebmetszés! Esze ágában sincs két órát itt dekkolni.

– Hogy Amadé itt van-e már? – visszhangozta Dorián. – Hát, nem ismerem túlságosan a srácot, de ránézésre azt mondanám, kizárt dolog.

Dávid fáradtan felsóhajtott, majd vigyort erőltetett az arcára, a visszapillantóban ellenőrizte, hogy jól néz-e ki. Hiába mondta volna neki Dorián, hogy nagyszerűen fest, biztos nem hitte volna el.

– Indulhatunk? – kérdezte, amikor megelégelte öccse tollászkodását.

– Nem jöttünk túl korán? – aggodalmaskodott Dávid. Dorián visszanyelte a kora reggeli ingerültségét; tudta, hogy Dávid mennyire szeret precíz lenni.

– Nem – biztosította efelől, és kiszállt a kocsiból. Segített kiszedni a csomagokat, aztán megveregette az öccse vállát. – Minden rendben lesz, oké?

Dávid bólintott. Dorián még a lelkére kötötte, hogy naponta többször jelentkezzen a családi Messenger-csoportban, hogy megnyugodhassanak afelől, jól van-e, aztán útjára engedte. Aztán ő is elindult, egyenest az osztályfőnökasszony felé.

– Jó reggelt, Tanárnő! – köszöntötte Ritát, aki a pályaudvari pékség mellett állt, távol mindenkitől. Drapp vászonrövidnadrágot és egy türkiz „tanárok" feliratú pólót viselt. Nyilván ő választotta a színt: mindig is a türkiz volt a kedvence.

– Ó, apuka! – mosolygott rá Rita. – Mit tehetek Önért?

Dorián mélyet sóhajtott, és a dzsekije zsebébe süllyesztette a kezét, hogy ne látszódjon, mennyire remeg.

– Baj van? – kérdezte Rita, és összevonta a szemöldökét. Jól rá tudott hangolódni az emberek érzelmeire, nyilván ezért is volt olyan jó pedagógus.

– Hát... – És elmondott neki mindent. Eredetileg csak meg akarta kérni rá, hogy fél szemmel mindig figyeljen Dávidra, hogy tényleg jól van-e, de aztán az lett belőle, hogy az egész történetet elmesélte.

– Istenem, Dorián. – Rita megszorította a karját, a tekintetében mély együttérzés csillogott. – Most megölelnélek, ha nem lenne itt vagy kétszáz diák.

Dorián halvány mosolyra húzta a száját.

– Köszönöm.

– És Dávid hogy van?

– Jobban. Csak... nem feltétlenül vallja be, hogy nincs jól, érted.

– Odafigyelek rá – bólintott Rita, Doriánnak nem is kellett befejeznie a kérést.

– Köszönöm – ismételte. Rita mosolyogott és futón megsimította Dorián arcát, aminek nem nagyon örült; de Rita ujjai annál a már halványodó foltnál tapogattak, ahol a barátja megütötte.

– Sajnálom ezt is – mondta a nő.

– Ugyan – legyintett Dorián. Fojtogatta Rita közelsége, így inkább gyorsan füllentett: – Most már mennem kell, mindjárt lejár a parkolóóra.