A Szeretet Útja ~ Yuki Tsunoda

1.

Ismét egy borongós nap Budapesten. Szeretem.
Sokakkal ellentétben én valóban szeretem és megnyugtat.
Nem bámulnak meg az erkélyen, hisz mindenki fut az eső elöl, senki se nézi az utcán a könnyeimet, mert minden el van ázva.
Sokszor utálom is, hogy ilyen forgalmas városban élek, nem pedig vidéken egy csendes, álmos kis faluban.
A nevem Dara.
Hogy miért vagyok ennyire más, mint az átlag emberek?
Mert az életem is más volt.
Én nem töltöttem el vidám napsütéses nyarakat a családdal a vízparton, vagy bárhol, nem kaptam szerető öleléseket, bíztató szavakat.
Csak a hibáimat emelték ki. Leginkább apám. De ő nagyon. Egész életemben félhettem egy rossz jegy miatt, ami már egy hármas.
Míg mások egy egyesért is dorgálást kaptak csupán, vagy még meg is ölelték.
Nos, nálunk ez ordítással, büntetéssel, bezárással járt. Ő ilyen volt.
Anyám? Anyám pedig olyan semmilyen. Nem nagyon izgatta a dolog.
Amikor meg is tettem mindent, hiába a jó eredmények, akkor is a hibáimat látták. Miért csak ennyi?
Emiatt egy elég keserű és önbizalomhiányos ember lett belőlem.

Viszont ha valakit megszeretek, azt nagyon. Túlságosan is...
Etéren is sokat csalódtam barátokban, végül nem is kerestem és nem is akartam senkit közel engedni magamhoz. Ez elég sokáig ment is. De aztán minden megváltozott...

Szóval a mai esős napon is Forma-1-et néztem. Egyike azon kevés dolognak, amiért igazán lelkesedem, amit szeretek. Meg még talán a rajzolást.
Nem olyan régóta, egyszer egy unalmas délutánon néztem egy futamot és magával ragadott a hangulata.
Sokakat meg is lepett, hogy lány létemre ennyire tetszik a sebesség és a kerekek hangja.
Na persze igazán akkor fogott meg, amikor elkezdtem megismerni a versenyzőket.
Néztem a vicces videóikat, amik a legrosszabb napjaimon is megnevettettek.
Illetve hallgattam a komolyabb beszélgetéseket, hogy készülnek fel, hogy állnak a családhoz, barátokhoz és az egész sporthoz.
Igazából az volt a fura, hogy nem korábban kattantam rá.
Leginkább mégis egy ember fogott meg. Nem Max Verstappen, vagy Lewis Hamilton, esetleg a többi ismertebb versenyző közül valaki, hanem a viszonylag új Yuki Tsunoda.
Bár a japán kultúrát, műveket, animéket eddig is kedveltem, mégsem ettől. Hisz más sportokban, műsorokban is vannak japánok, szamomra mégis semlegesek.
Neki olyan személyisége van, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet.
Noha személyesen nem ismerhettem, tetszett, az alapján, amit láttam belőle. Talán, mert apám szöges ellentéte, eddig nem sok pozitív férfimintával találkoztam azelőtt.
Eleinte csak érdekesnek találtam, viccesnek, aztán azon kaptam magam, hogy szinte csak róla keresek információkat, rá figyelek és azt várom, mikor mutatják őt az edzéseken, vagy a futamokon.
Pedig sosem voltam egy fangirl típus, és "öregnek" is tartom már magam ehhez így, hogy azért nem vagyok tinédzser.
Nem ismertem magamra.
Gondoltam, hogy végleg becsavarodtam attól, hogy nincs igazán életem. Lehet így is van.
De már nem érdekel, mert jó érzés, amikor rá gondolok, amikor vele, vagy a többi versenyzővel foglalkozom. Mindenkiben volt valami szerethető, még abban is, akit nem igazán kedveltem
De sajnos ez egyben fájó is. Hisz az ő világa olyan elérhetetlen a számomra..
Az egyetlen dolog, amiben reménykedhetem, hogy egyszer látom, és esetleg dadogva kérhetek egy közös képet, vagy egy aláírást.
Persze erre kevés az esély, hisz rajtam kívül rengeteg a rajongó, még ha lenne pénzem boxutca latogatásra, akkor is kevés eséllyel jutnék oda a tömegtől.

Épp ezen merengtem, amikor megszólalt a telefon.
Egy ismerősöm hívott, aki sokat dolgozik rendezvényeken, bár nem beszélgetünk gyakran.
Fáradt hangon, de meglepetten szólaltam meg.
-Haló!
-Szia Dara!-Csiripelte vidáman.
-Szió, épp nézem a futamot, és tudod, hogy ez nekem...-nem hagyta, hogy végigmondjam.
-Pont emiatt hívtalak!
-Miért, te is jönnél át velem nézni?-nevettem gúnyosan.
-Dehogy! Engem továbbra sem izgat a téma!-kacagott- Viszont mi lesz két hét múlva?? NA MIII???-Szinte hallottam, a vigyort is, ami a füléig ér.
-Ő... Forma-1?
-Bizony!
-And?...-vártam, hogy kibökje végre, mit szeretne, mert közben legalább két körről lemaradtam. Igaz, továbbra is Max vezetett, de így is a képernyőre tapasztottam a tekintetem.
-Nos, úgy néz ki, hogy most én is abban a hotelben fogok pincérkedni, ahol a versenyzők megszállnak.
-KOMOLYAN?-pattantam fel az ágyról.- Akkor tudsz kérni autogramot?- Lelkendeztem.
-Nem, azt nem is szabad a szerződés szerint, de kéne még plusz egy ember, mert az egyik csaj nem tud jönni. Rád gondoltam.
-RÁM??!- röhögtem fel. -Hogy a fenébe jutott ilyesmi az eszedbe? Én nem vagyok vendéglatós, rettegek az emberektől, béna is vagyok.. Különben is.. nem kell ehhez végzettség?
-Nem, csak poharakat kéne kivinni és összeszedni. Ráadásul sokan leszünk, nem kell nagyon beszélgetned. Elég pörgős meló, de jól fizet, plusz én a helyedben nem hagynék ki egy ilyen lehetőséget- mondta sejtelmesen.
-Jézus, hát nem tudom. Meg az imént nem azt mondtad, hogy úgysem lehet autogramot kérni? Gondolom akkor hozzájuk se szólhatunk. (Nem mintha mernék)
-De, azt azért lehet, meg elég kommunikatívak. Ha ők kezdeményeznek beszélgetést, akkor szabad. Ott az a lényeg, hogy ők jól érezzék magukat, és ha az egy pincérnő társaságában történik, akkor úgy. Én is ott leszek veled és segítek mindenben. Estig válaszolnod kéne, mert különben keresnek mást.
-Húha. Elég hirtelen jött.. Rendben, egy-két órán belül visszajelzek.
-Oksi. Azért bízom benne, hogy jól döntesz. Van egy olyan érzésem, hogy kár lenne kihagynod. Plusz tapasztalat is. Hátha segít a későbbiekben.- Mondta kedvesen, majd elköszöntünk, és letettük.
Én mint pincérnő? OTT VELÜK? Nem tudom... De mégis.. igaza van. Nem mindenkinek adatik meg ilyesmi, ráadásul csak pár napról lenne szó. Maximum, ha nem tetszik, lelépek. Biztos lesznek beugrósok is.