Van még új a Nap alatt 1-2-3

36. fejezet ~ Szent a béke?

36. fejezet

Szent a béke?

A tegnap éjszaka hosszúra nyúlt: sehogy se sikerült aludnom.

Felzaklatott Reiko, Vil, az egész csoptali – hogy gimibe megyek, ahol Dávid mellett kell leélnem az elkövetkező négy évet... egész éjjel forgolódtam, Sofia megállás nélkül morgott miatta.

Végül hajnal négykor felkelt a nap, és én meguntam a szenvedést. Mivel hűvös volt a kora reggel, belebújtam a babarózsaszín köntösbe, amit korábban Sofia használt, és kibattyogtam a konyhába kávét inni.

A pultot bámultam, miközben a forró löttyöt kavargattam. Valamit kell kezdenem ezzel a szituációval. Előre, vagy ki kell lépni ebből a helyzetből.

Magamban morfondíroztam, mit kellene tennem: Dávid még mindig nem írt semmit, így egyértelművé vált, hogy nekem kell megtenni azt a bizonyos lépést.

/*/

Dávid megunta, hogy Amadé lépésére várjon: már jó pár napja belefáradt, de most már ezt a néhány órát végképp nem bírta ki.

Otthon nem sok időt töltött, csak lezuhanyozott, a hideg víztől viszont csak még kevésbé tudott aludni.

Leült a telefonja elé. Lapozgatta az Instagramot, de untatta a sok nyaralós fotó. Megnyitotta a Messengert, és egész addig tartott az unalma, amíg meg nem látta, hogy Amadé nemlétező profilképe mellett felvillan a zöld pötty – ami azt jelentette, hogy Amadé is ébren van.

Több se kellett Dávidnak: azonnal magára kapkodta a ruháit, és nekivágott a hajnaltól pirosló városnak.

/*/

Kopogtak az ajtón. Ennek nem örültem, kizökkentem álmos gondolatmenetemből. Reméltem, hogy az illető rájön, hogy nem ezt az ajtót keresi és továbbáll. Nem sok kedvem volt elküldeni a fenébe egy olyan fickót, akit elkerült az információ, hogy Erika csak jövőhéten áll újra munkába.

Amikor öt perc után sem hagyta abba a kopogtató, nagyot nyögve feltápászkodtam, és mentem ajtót nyitni.

Kinyitottam az ajtót. Megláttam, ki kopogtat. Nem akartam elhinni. Szóval becsuktam az ajtót. Vártam öt másodpercet. Újra felhangzott a kopogás. Megint kinyitottam az ajtót.

Dávid idegesen vigyorgott, és hevesen integetett.

Köpni-nyelni nem tudtam a látványtól.

Amíg én tátott szájjal bámultam, mint egy halacska, addig Dávid beinvitálta magát, és körbepördült a nappali közepén.

– Nálad van még a pulcsim, Amadé! Hiányolom, nagyon hiányolom. – Össze-visszahadovált, és láthatóan majd' felrobbant a feszültségtől. Egyszerűen nem tudtam kezelni a szituációt. – Nahát, amikor azt mondtad, a lenti lakás más, nem gondoltam, hogy ennyire. Mintha Olaszországban lennék! Hú, és ott a szobád! Még nem is láttam a szobádat, Amadé. Muszáj, látnom a kis kuckódat!

Döbbenetemben eddig csak tátogni tudtam, de most kiszaladt a számon:

– Ne!

Dávid keze viszont már a kilincsen ült, és én hiába kezdtem bele a tiltakozásba, már bent is volt a szobámban.

Ahol Sofia is.

Imádkoztam, hogy csak aludjon, csak tűnjön egy kupac takarónak, csak...

Sebesen befordultam Dávid után, és csalódott fújtatás szakadt ki belőlem: Sofián nemhogy egy takaró nem volt, de ruha is alig. Ismételten fehérneműben válogatta a ruháit, hogy melyik darab lesz még használható az új munkahelyén.