Megjelölve (18+)

2. R É S Z

Soha életemben nem láttam még ilyen zöldet. Galadon-1, ahol lakom, olyan, mint bármelyik másik városi kaptár. Ezer és ezer piszkos felhőkarcoló tornyosuló, klausztrofób konglomerátuma. Omladozó kőbeton és a mérgező esők által korrodált acél. A szmog fojtogató takaróján alig jut át a napfény. Persze a felsőbb szintek gazdagabb kerületeiben néhány fa szegélyezi az utcákat, de még azok is beteges, vérszegény valamik.

Itt, a zóna belsejében ezzel szemben a dolgok szinte őseredetinek tűnnek. A föld a kataklizma előtti emberiség néhány maradványától eltekintve szűziesnek tűnik. Egy-egy régóta elhagyott autó csontváza. Egy ház nélküli kőkémény, amely a magas gaz fölött kukucskál. Egy öreg telefonpózna, amely zöld kúszónövényekkel borított, és bizonytalanul támaszkodik, mint egy halott fa, ahol egy keselyű ül, és fekete szárnyait fodrozva, gyanakodva szemlél minket, ahogy elszáguldunk mellette.

Egy részem nem tud nem arra gondolni, hogy a karanténzóna vadonja különös, szinte tiltott szépséget rejt magában.

Azonnal leszidom magam, amiért kedvező gondolatokat táplálok erről a helyről.

Ez a zóna. A karantén zóna. Jól tudom, hogy a buja, idilli megjelenése meghazudtolja a lakói ragadozó veszélyét. A pokolba is, egész életemet azzal töltöttem, hogy ezeket a szörnyszülötteket tanulmányoztam.

A kataklizma első lecsapódása után perceken belül azok az emberek, akik elég szerencsétlenül jártak ahhoz, hogy a fertőzés hatósugarába kerüljenek, mutálódni kezdtek.

A nagy többségük bétává vált. Agyatlan, csoszogó zombik lettek, sápadt, áttetsző bőrrel és tompa fehér szemekkel, az érzékelésnek semmilyen jelét nem mutatták. Napokon belül kiszáradásban vagy éhen haltak volna, ha nem kóborolnak le céltalanul egy hídról.

Sokkal ritkábban fordultak elő, legalábbis a kataklizmát követő napokban, az Alfa mutációk. Ezek csak a férfi populáció egy kis részhalmazában fordultak elő. Az Alfák borzalmas, hiperférfias vadállatok, testük izmoktól duzzadó, elméjüket pedig a vérengzés és az erőszak félelmetes vágya gyújtotta fel.

És a párzás.

Ezzel elérkeztünk a harmadik és legritkább mutáns formához, az omegákhoz. Ez a mutáció csak a női populációban fordult elő. Azok a szerencsétlen nők, akiknél ez a mutáció bekövetkezett, azonnal az intenzív reproduktív fogékonyság állapotába kerültek, amit ivarzásnak neveznek.

Röviden, tüzelésbe estek.

A mutáció után az omega teste rendkívüli mennyiségű feromont bocsátott ki, jelezve a közelben lévő Alfáknak, hogy az omega készen áll a párzásra.

Minden beszámoló szerint az omegák a nyers, eksztatikus vágy szinte transzba esett állapotába kerültek, és könyörögtek, hogy annyi hím vegye őket birtokba, amennyit csak bírnak. Az alfák falkákban csaptak le a sikoltozó omegára, durván és kíméletlenül használva a nőstény testét a saját örömükre, amíg az ösztöne végül alább nem hagyott.

Ahogy erre gondolok, miközben az ablakon bámulok kifelé, izzadságcsepp fut végig a gerincemen a védőruha belsejében, és ismét megborzongok.

- Szintek? - Bishop ismét morogva kérdezi.

- Több mint ötszáz - mondja Dr. Lucian néhány gyors koppintás után az adattábláján. - Ez megteszi. Használhatjuk azt a kis tisztást, közvetlenül azokon a fákon túl, odafent.

Megdönti az adattáblát, hogy Bishop megnézhesse. A képernyőn a környék műholdas térképe jelenik meg.

- Jó - mondja Bishop egy biccentéssel.

A transzportert megállítja egy sötét erdő szélénél.

- Deakon, Chappel - szólítja Bishop a válla fölött a hátul ülő katonákat - készüljetek a leszállásra.

Hátranézek, és figyelem, ahogy a két nagydarab férfi hátracsúsztatja a köztük elhelyezett acél tárolóedény fedelét. A belsejéből elkezdik elővenni a fegyvereket és a felszerelést, hogy felfegyverkezzenek.

Ez azonban egyáltalán nem az a fajta felszerelés, amire számítottam. Van egy pár masszív bilincs, amelyek alapvetően csúcstechnológiás bilincsek, és úgy néznek ki, mintha gorilláknak tervezték volna őket. Van egy masszív sokkoló nyakörv és elektromos drótháló. És mindennek a tetejébe a katonák előhúznak két hozzáillő mesterlövészpuskát a táskából, és folyadékkal töltött nyilakkal teli bandázsokat.

Azok...nyugtató pisztolyok?

Újra előre nézek, és a szívem hirtelen kétszeres sebességgel ver a düh és a rémület kombinációjától.

- Mi folyik itt? Ez elvileg egy mentőakció! - Kiáltom. - Nem gondolhatod komolyan, hogy megpróbálsz elfogni egy Alfát!

A vezetőülésben Bishop ellenőrzi az oldalfegyver tárját és tárát. Nem vesz tudomást a kirohanásomról, és parancsot üvölt a hátsó ülésen ülő embereinek.

- Deakon. Chappel. Sisakot fel! - A mellette álló Dr. Lucian felé fordul. - Maga is, doki.

- Várj! - Kiáltom újra, próbálva elrejteni a remegést a hangomban. - Addig nem megyek ki, amíg el nem mondja, mi folyik itt! Ez teljesen őrültség, ha azt hiszi...

Dr. Lucian, sisakkal a kezében, újabb vigyort villant felém, de ezúttal egy csipetnyi rosszindulat van mögötte.

- Meg kell értenie - mondja hűvösen. - Ezek az Alfák értékes árucikkek, Freya. Gondolj csak bele, mit tanulhatnánk, ha képesek lennénk elkapni egyet, és magunkkal vinni.

Kiszárad a szám. A torkom összeszorul, és nehezemre esik kipréselni a szavakat. Amikor végre megszólalok, a szavak alig suttogva hagyják el a számat.

- Ez igazából nem is mentőakció, ugye?

Kattogások és sziszegések sorozata hallatszik, ahogy a biztonsági katonák a sisakjukat a védőruhájukba rögzítik. Ava tágra nyílt szemmel és remegve ül a helyén. Dr. Lucian hamisan bocsánatkérő pillantást vet rám.

- Sajnálom a kétszínűséget - mondja. - De attól tartok, ez volt az egyetlen módja, hogy rávegyelek, hogy gyere velem.

- Vegye fel a sisakját, doktor úr - mondja Bishop, a hangját eltorzítja az arcát eltakaró légzőkészülék. - Indulunk.

- Nem! - Kiáltom, már meg sem próbálom leplezni a pánikomat. - Ava és én nem hordjuk a maszkunkat. És nem megyek ki, amíg...

- Elég! - Bishop ugat. - Deakon. Chappel. Vesd alá a nőstényeket.

- Vesd alá? Mi a fenét csinálsz...

Mielőtt kimondhatnám a szavakat, egy nehéz kesztyűs kéz a vállamra esik, és a helyemre szorít. Egy tű forró szúrása éri a nyakam oldalát. Szinte azonnal elernyednek az izmaim, és a csontjaim mintha kocsonyává válnának.

Perifériás látásomban látom, hogy Ava teste összecsuklik a székében. Őt is elkapták a szemetek.

Próbálok tiltakozni, de hiába. Az állkapcsom megereszkedik, és érzem, hogy nyál csorog az államon.

- Sisak - sikerül elszólnom magam.

A látásom elsötétül. Dr. Lucian hangját hallom. Olyan, mint egy távoli visszhang.

- Ne aggódj a sisakod miatt, Freya - kuncogott. - Nem lesz rá szükséged.

Aztán elveszítem magam a körülölelő sötétségben.