Je t'aime

27.fejezet

Beültünk a fiú fekete Ferrarijába és a családi házuk felé vettük az irányt. Majd hogy nem egész úton az ablakon bámultam ki és idegesen doboltam a lábammal,ami Charlesnak is feltűnt.

-Minden rendben kicsim?-

Nézett rám egy pillantra az útról elkapva a tekintetét.

-Ahj,nagyon félek,hogy mi lesz.-

Sóhajtottam fel,mire Charles rögtön a combomra csúsztatta a kezét,ami a szokásos bizsergézst váltotta ki belőlem. Megunhatatlan.

-Drágám,nem esznek meg. Csak anyáról és Lorenzóról van szó-

Nevetett fel és cirógatni kezdte a lábam.

-Tudom,de akkor is. Mi lesz ha nem tartanak szimpatikusnak és utálni fognak?-

Néztem aggódó tekintettel a mellettem ülőre.

-Ettől nem kell félned. Biztosíthatlak róla,hogy anya családtagként fog kezelni és addig ölelget majd,amíg ki nem nyomja belőled a szuszt. A bátyám pedig csendes,szóval ne várj tőle sokat,de én tudom,hogy ő is kedvelni fog. Arthurral úgy is tudsz majd beszélgetni. Figyelmeztetlek,hogy tuti egész végig dumálni fog hozzád és agyzsibbasztó vicceket dob majd be.-

Mosolyodott el a családját emlegetvén és kicsit lenyugtatott,bár így is zakatolt a szívem,mikor befordultunk egy gyönyörű építésű,hatalmas ház elé,ahol már egy Alfa Romeo és egy Porsche parkolt.

Az ajtóhoz sétáltunk.Charles felső testét át karolva segítettem neki a sétában,bár már nem nagyon lett volna rá szüksége,mivel napról napra javult az állapota.A csengetés előtt Charles szorított egy bátorítót a kezemen és napszemüvegét feltolva,becsengetett.

-Sziasztok!-

Nyitott ajtót a legkisebb Leclerc,majd egyesével ölelésbe vont minket.

-Jó látni Arthur!-

Fúrtam a fejem mosolyogva a nyakába,mire érezhetően lágy mosoly ült ki az ajkaira és még jobban magához húzott.

-Téged is! Hiányoztál ám! De most,hogy újra itt vagy,nem adlak másnak. Jössz velem hülyülni!-

Tolt el,hogy rám nézhessen.

-Alig várom!-

Boxoltam bele játékosan a vállába és Charlesra vezettem a tekintetem,akitől egy amolyan "nem meg mondtam?!" Nézést kaptam boldog szemekkel és vigyorral fűszerezve. Miután a báttyát is köszöntötte Arthur,beljebb léptünk a házban. Nagyon otthonos volt a beltér,de látni lehetett,hogy két pilóta van a családban,akik nem sajnálják a pénzt a családjukra,a lakhelyükre. A halvány,bézs falakat családi képek díszítették. A fiúk fontosabb kupái pedig egy egysoros,keskeny üveg szekrényben pihentek. Biztosan nagyon büszke a nő a fiaira. A konyha felé közeledtünk,ahonnan illatok tömege szállingózott kifelé.

-Drágáim? Charles? Ti vagytok azok?-

Hallottam meg egy kedves női hangot.

-Igen anya! Megjöttünk!-

Kiabálta vissza Charles mellőlem. Pár perc múlva egy alacsony termetű,méz barna hajú,kedves arcú nő jelent meg,majd ahogy meglátott minket,összecsapta a tenyereit örömében.

-Jajj,Istenkém! Te vagy Anna,ugye?-

Kérdezte csillogó szemekkel.

-Igen! Örülök,hogy megismerhetem Mrs.Leclerc!-

-Jajj,ne butáskodj már! Hamarosan te leszel az! Szólíts csak Pascalenak!-

Mosolygott rám a nő,majd egy szoros ölelésbe vont. Nagyon örültem,hogy így a családba fogadott.