Torn / Törés

70

A nappali kanapéján ülve tördeltem a kezeimet és próbáltam csak pozitív dolgokra gondolni, hogy mindjárt besétál majd az ajtón és semmi baja nem lesz, csak lemerült a telefonja vagy ilyesmi. Nem hagytam saját magam beleesni egy mély, negatív gondolatokkal teli gödörbe, mert tudtam, hogy az csak rosszabb lett volna.

Megijedtem amikor kocsi ajtó csapódást hallottam. Heves léptekkel siettem a konyha felé, ahol a monitor volt és a szemöldökömet ráncolva néztem, hogy egy fekete kocsi épp elhajt. Akkor szúrtam csak ki a görnyedt alakot, aki a bejárat felé tartott. Először nem vettem ki pontosan ki az, de aztán rájöttem, hogy...
- Úr isten, Harry - siettem egyből a bejárat felé.
A zárat kinyitottam és amint kinyílott az ajtó még nagyobb lett a hasamban a görcs, mint korábban, viszont ezzel egyetemben egy megkönnyebbülés is átjárt, amiért Harry ott állt előttem. A keze a hasa felső részére volt szorítva, arca tele volt sebekkel. A szeme vörös, alatta karikákkal, sebekkel teli. Szörnyen és félelmetesen festett. Gyors léptekkel mentem felé, de hezitáltam, nem tudtam hogyan érjek hozzá, nem akartam bántani.
Legszívesebben megint felhívtam volna Gabellottit kiosztani, amiért az egyik hülye embere csak kirakta Harryt ilyen állapotban, de nem akartam kísérteni a sorsom. Még a végén kapnék a nagy szám miatt.

- Szia, gyönyörű!

Csak csendben álltam vele szemben, körülbelül egy lépésre tőle. A tekintetét az enyémbe fúrta, láttam rajta, mennyire kimerült volt és őszintén összetört a szívem, amiért így láttam. Anno, amikor még alig ismertem, is láttam egyszer így. Amikor a parkolóban rátámadtak és segítettem neki, akkor ugyan így festett. Azokban a pillanatokban is rosszul ért, pedig akkor még nem is ismertem őt igazán, most viszont végképp és nagyot kellett sóhajtanom, mielőtt megszólaltam volna. Kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, de nem jött ki hang a torkomon. Csak némán lehajtottam a fejem és megingattam azt, muszáj volt elnéznem róla.
A látóterembe belekúszott a lába, egy lépést közelebb tett hozzám és akkor néztem csak ismét fel, mikor a kezét az arcomra téve simított végig az arcomon.
- Nincs semmi baj, itt vagyok - suttogta.
Még mindig nem mertem hozzáérni. Helyette csak mélyen néztem a szemébe és a saját kezemet tettem az övére, ami az arcomon volt. Jól esett hozzá érni, hiszen az utóbbi órákban többször olyan rémkép volt előttem, hogy mi lesz, ha erre soha többet nem lesz esélyem.

Harry persze úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Láthatóan gyengén lépkedett mellettem be a házba és nehéz lett volna elengedni a fülem mellett a halk szisszenését, ami elhagyta a száját, mikor a hálószobában lehúzta magáról a fekete pólót.
- Gyorsan lezuhanyozok, aztán elmondom mi volt - sandított felém. Némán bólintottam az ágyon ülve. Láttam, hogy a hasán és a mellkasán nagyon csúnya lilás foltok vannak ott, ahova előbb odaszorította a kezét.

Az a nagy aggodalom, ami eddig bennem volt, most dühre váltott. Dühre azért, mert így viselkedett. Mert látszik, hogy úgy tesz, mintha nem tűnt volna el egy teljes napra és nem jött volna vissza tele sebekkel.
Mintha ez normális lenne, pedig nagyon nem az.

Ettől függetlenül nem voltam szívtelen. A táskámból előkutattam fájdalomcsillapítót és a fagyasztóban találtam pár jég akut, ami már az érkezésünkkor is itt volt, bár minden bizonnyal nem olyan funkcióra szánták, mint amire mi használni fogjuk. Harryvel egyszerre léptem be a hálószobába ismét. Ő akkor jött ki, derekán törölköző pihent és a hajából is csepegett a víz. Olyan illatfelhőt hozott magával, hogy muszáj voltam beszívni jó mélyen magamba.
- Találtam fájdalomcsillapítót a táskámban és jég is itt van, ha szükséged van rá.
- Kösz, bébi - válaszolta egyszerűen, de nem rám figyelt, hanem a szekrényből vett ki épp egy boxert. A törölközőt a földre dobta, felvette az alsót és akkor fordult csak felém.
A tekintete egyből találkozott az enyémmel és felém nyújtotta a kezét, viszont mielőtt megérinthette volna a derekam, elhúzódtam. Egyből meglepettség látszott az arcán, a tettem miatt. Már-már úgy nézett a szemembe, hogy rosszul éreztem magam, amiért nem engedtem neki, hogy megérintsen. Mintha bántaná.
- Pihenj le - sandítottam az ágy felé, majd vissza rá. Még hallottam a hangos sóhaját, de engedelmeskedett és leült az ágyra, így én is mellé telepedtem. - Szóval?
- Semmi nem volt amúgy, megesett már párszor ilyen - rántotta meg a vállát. - Összevertek, mert többen voltak és elvitték a Maseratit. A pénzt ideadták, a maradékot utalták, úgyhogy az megvan. A telefonom a zsebemben volt és nem kapcsol be, gondolom ráestem és ezért ragadtam ott - válaszolta hidegen és közömbösen. Ismét a szemöldökömet ráncoltam.
- Ennyi? Szóval nem nagy dolog, hogy ott maradtál a semmi közepén, ahonnan úgy kellett téged összeszedni?
- Benne van az ilyesmi - válaszolta. Hirtelen akart lefeküdni a hátára, de egy halk szisszenés mellett megállt félúton és csak lassan ereszkedett le a hátára. Tettére és reakciójára összeugrott a gyomrom, ezzel már egyértelmű volt, hogy nem külső fájdalma van, hanem valami komolyabb.
- Hol fáj?
- A bordám. Már máskor is volt elrepedve, szerintem most is az van - ingatta meg a fejét, miközben mindkét kezével a hajába túrt és onnan lehúzva a kezét simított végig az arcán. Mostanra feszültnek tűnt és én még mindig nem tudtam, hogy viselkedjek. Csak tippeltem, hogy a jég, amit hoztam, jó lehet rá. Afelé nyúltam az éjjeliszekrényen és a bőrére tettem. Most is felszisszent, így ijedten a szemébe pillantottam, de meglepetésemre mosoly fogadott tőle. - Csak hideg.
- Óh - bólintottam.
- Pont, amilyen te is vagy most - tette hozzá.