VALÓSÁG - Önkívület

Tizedik fejezet

– Ja... igen. Csak az a baj, hogy ő most olyan, amilyen igazából.

– Ezt, hogy érted?

Nem válaszoltam, nem tudtam, mit mondhatnék. Nővérem a homlokát ráncolva megszólalt:

– De hát Daniel imád téged és nagyon kedves férfi. Rossz napja volt biztos, majd megbeszélitek.

– Igen, megbeszéljük – mondtam magam elé.

– Akkor sem normális, hogy becsapja – érvelt a húgunk haragos pillantással.

– Hmm... – Nem tudtam mit mondjak. Annyira kikívánkozott volna belőlem ez a sok minden, aminek a fele még nekem is homályos, csak sejtem, hogy mi a helyzet, de nem akartam feleslegesen keverni a dolgokat. Előbb le kell nyugodnom. – Hosszú lenne elmondani, de... de mint nemrég kiderült, ő nagyon nem olyan, amilyennek megismertem.

– De hát... – pislogott a húgom értetlenül, miközben felült. – Én ezt nem értem.

– Valószínűleg tudta, hogy különben szóba sem álltam volna vele – gondolkodtam el. Úgy voltam vele, hogy nem számít. Mit tud tenni Daniel? Megver? Megöl? Megtette majdnem enélkül is.

– Meg igazából az, hogy mi összejöttünk, hirtelen ötlet volt, nem jártunk randizni meg semmi, nem igazán volt lehetőségem igazán megismerni.

– Tisztán emlékszem, hogy azt mondtátok, rengeteg helyre jártok.

– Csak nem mondhattuk az ellenkezőjét. És egyszer-kétszer jártunk csak, amikor barátok voltunk, de nagyon szűkszavú volt mindig is. Annyit mondott csak, amennyi fontos volt, hogy megértsem azt, amiről beszélünk.

– De miért?

– Te jó ég... – mondta a nővérem lassan a szavakat. Arcára volt írva a döbbenet. – De.... te nem önként mentél hozzá? – rökönyödött meg Edna. Láttam rajta, hogy alig találja a szavakat. Elnyílt a szája kicsit, és tudtam, hogy ideges, mert ha csak öntudatlanul is, de folyamatosan a párnájának a sarkával bíbelődött, amit akkor ragadott magához, amint kiejtettem a számon, hogy Daniel megjátssza magát. A számba haraptam, kezdett rossz ötletnek tűnni, hogy bele mentem ebbe.

– De – nevettem fel röviden. Testvéreim arcára zavar ült ki, úgyhogy úgy döntöttem megkönnyítem nekik az egészet. – Nem fogtak rám fegyvert meg nem is volt semmi hasonló. – Reméltem legalább kis viccelődéssel oldhatom a hangulatot, de első ránézésre nem sikerült. Lesújtóan néztek rám. Belém visszatért a jól ismert görcs.

– Nagyon vicces – grimaszolt Del.

– Nem szerelemből mentem hozzá.

– Sokkal jobb – mormogott Edna.

– Legjobb barátom volt – magyaráztam meg az egyik okát, amiért kikötöttem Daniel mellett. Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy azt a másik okot is tudniuk kéne, de képtelen voltam megszólalni. Nem akartam. Nem szerettem volna, hogy probléma legyen. Ráadásul már mindegy, hogy hogyan történt. Boldogok vagyunk, ez a lényeg, az, hogy vannak hullámhegyek vagy völgyek, nem probléma, hisz minden párkapcsolatban előfordul. Meg kell tanulni együttműködni, csiszolódni kell a másikhoz, ami teljesen normális.

– És? – rázta meg a fejét értetlenül Edna.

– Így láttuk jónak. – Nyugodt próbáltam lenni, de éreztem, hogy a hangom megremegett kicsit. Edna sóhajtva barna hajába tűrt, tincseit elseperte az arcából.

– De miért? – Elkerekedett a szemem.

– Mi az, hogy miért?

– Ismerlek, mindig vágytál a szerelemre. Már kiskorunkban, amikor a barbie meséket néztük, azon ábrándoztál, hogy olyan herceget akarsz, ha nagy leszel, és volt egy kis fátylad, amivel mindig eljátszottad az esküvődet.