Amikor a szerelemre gondolok, akaratlanul is a fájdalom jut eszembe. A maró fájdalom. Amiből nincs kiút. Elvezet a szomorúsághoz, majd később már a depresszióhoz. Nem hiszek a happy end-be. Már nem. De a szerelem sajnos vagy nem sajnos kiszámíthatatlan. És semmilyen más érzéssel nem lehet összekeverni. De amikor eljutsz oda, hogy már szerelmes vagy, el kell döntened, hogy vállalod-e a kockázatot ami egy párkapcsolattal jár. Bár igazából ez egy hülyeség! Ezt csak az anyám mondogatta mindig, de szerintem semmi értelme nincsen. Ha el is döntöm, hogy nem akarom, ugyanúgy szerelembe esem, és ugyanúgy nem tudok ellene semmit se tenni. És ez volt az ami elrontotta az életem egy részét. Az, hogy feltétel nélkül megbíztam egy emberbe, akiben nem szabadott volna. Az öcsém szerint ez már a múlt, és próbáljak a jelenre illetve a jövőre koncentrálni. De ez nem olyan egyszerű mint ahogy a filmekben mutatják. Nem olyan egyszerű, mint ahogy a könyvekben olvashatjuk. És egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy mások gondolják. Ehhez mindenkinek idő kell. Valakinek több, valakinek kevesebb. De a végkimenetel az ugyanaz. Teljesen soha nem tudunk tovább lépni, ha egy olyan kapcsolatban éltünk hosszú évekig, vagy akár csak pár hónapig, amiben kihasználnak. Amiben semmibe vesznek. Amiben nem becsülnek meg. És ez az amit néhányak soha nem fognak megérteni. Mert vannak olyanok akik tiszta szívükből tudnak szeretni. Vannak még olyanok akik hisznek a happy end be?
Szerintem ilyen nem létezik. Én is hittem benne. Milyen kis naiv voltam. Szerintem életem egyik legrosszabb döntése volt elhinni, hogy minden románc happy end-del végződik. Hogy boldogan élnek míg meg nem halnak. Na igen a reményemet elvesztettem, egészen addig amíg meg nem ismertem Őt. Őt, aki képes volt visszahozni a hitemet. Aki feltétel nélkül szeretett.
