Je t'aime

19.fejezet

Alig léptem át a küszöböt,mikor anya kicsi,hangos,s határozott léptei közeledtek felém.

-Kicsikém! Arthur! Ideje volt már!-

Jött boldogan,de mikor meglátta,hogy nem az a személy érkezett,akire gondolt,megtorpant egy pillanatra.

-Charles?-

-Szia mama-

Erőltettem egy mosolyt magamra,de nem dőlt be neki,és fej csóválva méregetett.

-Fiam,veled mi történt?-

Ölelt meg végül,és a csomagjaimmal nem törődve húzott magával a tágas nappaliba,ahonnan már érezni lehetett,a mai,készülőben lévő ebéd finom illatát.

-Csak a lány akit mondtam..-

Sóhajtottam fel,de ő csak még kíváncsibb lett.

-Véget vetett a dolognak,mert meghalt a családjában valaki,és azt mondja tönkre fog tenni engem az ilyen dolgaival.-

Anyám arca megenyhült.

-Jajj,édesem,ha igazán szeret,akkor meglásd,hogy amint feleszmél a gyászból,újra a régi lesz minden!-

-Hát,remélem-

Néztem félre,hogy biztosan ne érzékenyüljek el.

-Hogy mi van?-

Hallottam meg az öcsém hangját,mire hátra fordultam,és melegítőben,fejhallgatóval a nyakán huppant le mellém a kanapéra.

-Ugye,tudod,hogy nálam nem úszod meg ennyivel. "Csak a lány akit mondtam.."-

Tette törökülésbe a lábait,de előtte a cipőit a szoba másik felébe hajította.

-Arthur drágám! Örülök,hogy megérkeztél,de a cipődet hagyd kint az előszobában!-

Meredt a szőke kicsi nő a kissé zabolátlan fiúra. Nem tartott sokáig a harag,mert miután Arthur megtette a kért dolgot,már is két csókkal köszöntötte anyánk.

-Na,ez most komoly?-

-Miért nem mondtad?-

-Tegnap még minden rendben volt a parton!-

Csüccsent vissza,az után,hogy sikeresen kiszabadult az anyai francia puszik közül.

-Éjjel három körül telefonáltak neki,és az erkélyről hallottam meg,ahogy sír,és sikítozik. Rögtön felébredtem,és nagyon rossz állapotban találtam rá. Nem bírt felkelni,a törött kezén feküdt,és csak fájdalmasan zokogott.. Képzelheted hogy megijedtem. Aztán összepakolt mindent,és elment.. Azt mondta véget kell ennek vetnünk,mert ezt nem lehet megoldani,és csak tönkre fog tenni vele. Hiába erősködtem,hogy vele megyek,ott hagyott. Azóta fogalmam sincs,hogy mi van vele.-

Fejeztem be a cseppet sem kellemes éjszaka beszámolóját.

-Ohh,baszki.-

-Sajnálom.-

Helyezte egyik karját a vállamra.

-Jó,hogy haza jöttél! Elfelejtük ezt szépen.-
-Ma elmegyünk inni!-

Jelentette ki határozottan,és már előre tartottam attól,hogy mi fog ma este történni velem. Az emeleten megkerestem a rég nem látott szobám,s kipakoltam a cuccaim. Búsan nézem végig az összes bekeretezett családi képen,melyen még az apámmal együt vidulunk valahol.Feálltam,és egytől-egyik,az összeset lefordítottam,hogy véletlenül se nézzen vissza rám a fotókról az apukám,vagy a fiatal Charles. Nem,nem bírok több dolgot elviselni most egy kis ideig. Csak egyetlen fotográfiát hagytam az eredeti állapotában,mert arra viszont jól esett ránézni. Julesal,Anthonieval,s Pierrevel vigyorogtunk a tűzálló overállunkban... A remenytől csillogó szemeket néztem egy mély sóhaj kíséretében,melyek azt sugározták,hogy minden rendben. Miért nem lehet most is minden rendben?