Van még új a Nap alatt 1-2-3

27. fejezet ~ Ennek nem lesz jó vége

27. fejezet

Ennek nem lesz jó vége

Őszintén szólva, nem sok kedvem volt Ádámmal kocsmázni menni, de Dávid addig bámult rám kiskutya szemekkel, amíg bele nem egyeztem.

A Duna-partra beszéltük meg a találkozót. Toró és egy nagyon alacsony lány várakozott ott, akit szerintem még nem is láttam. Nem tudtam eldönteni, tetszik-e, ezért, miután Toró meglapogatta a hátam, udvariasan bemutatkoztam neki, de csak egy rövid, lekezelő hangnemű választ kaptam, amiből kiderült, hogy ő Etel.

Zsebre vágtam a kezem, és nekitámaszkodtam a korlátnak.

– Kire várunk még? – érdeklődtem.

– Ádám az előbb írt, hogy jönnek Dáviddal, csak egy húsz percet késnek.

Ez kicsit szíven szúrt – Dávid Ádámmal találkozott a kocsma előtt, nem velem. Próbáltam nem kimutatni csalódottságom, a Dunán fodrozódó vöröses napfényt figyeltem. Eszembe jutott, hogy régen írtam verset a természetről, pedig mennyire szépen lehet rímeket fűzni egy folyó szépségéről!

– Mi meg vakuljunk meg itt a naplementében, mi? – morogta Etel, és letelepedett a földre. Nem tudtam, miért nem égeti fedetlen combját a forró beton, de még csak fel se szisszent. Dohányt vett elő, hogy cigit tekerjen. Kíváncsian figyeltem, miként fog sikerülni neki a művelet hosszú műkörmeivel. Simán megoldotta, gondolom, nagy rutinja lehet benne.

Toró sört bontott, amit hárman meg is ittunk, amíg a többieket vártuk. Semleges témákról beszélgettünk, többnyire a Berzsenyiről – hogy Toróval osztálytársak leszünk, hogy Etel tizedikes franciás, de utálja a nyelvet és az osztálya nagyrészét és még az osztályfőnökét is.

Tíz perc beszélgetés után leszűrtem, hogy Etel lényegében mindent és mindenkit utál ezen a világon. Még tíz perc után egyet tudtam érteni világlátásával: a nap elvakít, Dávid valahol Ádámmal csatangol a városban, az ingem izzadtan tapad a hátamra, jobbnál jobb rímek jutnak eszembe, amiket nincs lehetőségem leírni, és egy olyan lánnyal bájcsevegek, aki még a maradék kedvemet is elveszi az élettől.

Csodás. Egyszerűen csak csodás.

– Ó, na végre! – kiáltott Toró, és elmutatott a lakóházak irányába. A fekete farmerdzsekis Ádám és a szürke pulcsis Dávid közeledett felénk. Már a járásáról láttam, hogy ivott, és amikor közelebb ért, a nevetéséből és kurjongatásából is kihallhattam: az alkohol már megtette hatását.

Megjegyzést akartam tenni arra, hogy késett, de a nyakamba ugrott, alaposan megszorongatott és feltette az egyik legfurább kérdést, amit valaha hallottam:

– Te Arany János lennél, vagy Petőfi? – Mielőtt felelhettem volna, Dávid csacsogott tovább: – Ádám szerint én lennék Petőfi, mert fekete a hajam, te meg Arany János, mert csöndes vagy. Nekem erről eszembe jutott a világ legjobb szóvicce: Ha hallgatni Arany, akkor beszélni Petőfi?

– Mi van?

Dávid nevetett, és a tenyerei közé szorította az arcom, majd a homlokához húzta a homlokom.

– Aranybárány vagy, az én aranybárányom! Picibarika!

– Jesszus, Dávid – nyögtem fel.

Egyre jobb féltem ettől az estétől.

Dávid úgy pörgött, mint egy búgócsiga, amivel remekül elszórakoztatott minket a busz érkezéséig. Rosszabbnál rosszabb szóvicceket sütött el, és nagyokat nevetett saját magán, meg azon is, ahogy Etel mindig káromkodva szidta röhögés közben. Ádám egyelőre pozitív csalódást okozott: csak néha szólalt meg, akkor is csak valami semleges megjegyzést tett, egyébként csak sorra szívta a cigarettákat. Igazi menő fiúnak tűnt fenséges sötét hajával, markáns állával és a már kiütköző borostájával.