# 𝑺𝑻𝑹𝑨𝒀𝑲𝑰𝑫𝑺 || 𝑜𝑛𝑒 𝑠ℎ𝑜𝑡'𝑠 ; 🔞

MINSUNG

cím: 🧑‍🦽

Lee Minho élete már akkor tönkrement amikor motorbalesetet szenvedett körülbelül másfél évvel ezelőtt. Nem bánja azt, hogy elkezdett motorozni hisz ez a baleset sem az ő hibája volt mégis sírva fakad minden olyan szónál ami emlékezteti őt arra, hogy kerekesszékes. Imádja a táncot és mostmár ezt sem tudja csinálni úgy ahogy a motorozást.

Nos, ha ez még nem lenne elég fél évvel ezelőtt szülei házasságba kényszerítették, csak hogy ne csússzon el minden vagyonuk, így fél éve annak, hogy egy borzalmasan dühítő fiúval lakik egy házban. Nem csinál semmit, minden egyes nap ő takarít, főz és megcsinálja az alapvető dolgokat. Mindennap elmegy otthonról főleg esténként, Minho pedig ez miatt nem haragszik hisz nem szeretik egymást és papíron kívül semmi közük egymáshoz. Másrészről pedig gyűlöli őt hisz nincs olyan nap, hogy ne említené meg azt, hogy kerekesszékes. Az idősebb ezt inkább elfojtja magában hisz igaza van, mit tudna csinálni vele ha még felállni se tud?

Balesete előtt ő is sokat járt bulizni, ugyan úgy flörtölt a fiúkkal és mert visszaszólni embereknek. Most úgy érzi ő sülne ki rosszul hisz az emberek képesek bántani egy sérült embert főleg úgy, hogy az nem tudja megvédeni magát. Minho orvosa azt mondta képes lesz felállni ha folyamatosan csinálja a gyakorlatokat amiket mondanak neki viszont a remény kezd lassan elhalványulni, csak az tartja benne a motivációt, hogy az utálatos férjének igenis megfogja majd mutatni, hogy ő képes újra talpra állni.

- Jönni fog egy barátom úgyhogy remélem bebújsz a szobádba. -köpte oda hozzá a szavakat miközben Minho épp evett az asztalnál de amint hozzá szólt a másik még az étvágya is elment.

A barna hajú ilyenkor legszívesebb a saját kis kuckójába menne, hisz egyedül lakott eddig egy két emeletes házban viszont mióta kerekesszékes muszáj volt a lenti egyik szobába beköltözni de az nem olyan biztonságos neki, mint az a szoba amit megszokott. - Ne aggódj úgy is elmegyek. -mondta majd oda is gurult a székkel az ajtóhoz s levette téli kabátját amit fel is vett.

- Istenem de sok baj van veled te rokkant dög! -ment oda hozzá idegesen hisz Minho nem sietett sehova és nem azért mert nem bírta hanem minek viszont a fiú ezen is feltudta idegelni magát annyira, hogy kinyitotta az ajtót majd rendesen kigurította az idősebbet majd csak a hangos ajtó csapódást hallotta.

Szerencséjére nem történt vele semmi baj, viszont mindentől eltekintve ezek a bánásmódok szíven ütötték. Nem vágyott arra, hogy segítsenek neki hisz ezt senkitől nem várhatja el de nem akarja, hogy így bánjanak vele. Ez a bánásmód mindenkinek fájna, nem igaz?

A könnyeit nehezen visszanyelte majd a kapun kimenve elindult ahhoz az épület felé ahol segítenek neki a tornában. Az út fél órát is igénybe vett hisz néhol csúszósak az utak Így arra vigyáznia kell, plusz keze már fáj és elege van a folytonos kéz mozgásból. Amikor az épülethez ért azonnal megkönnyebbült majd be is gurult székével a meleg épületbe hisz kezei már átfagytak. A férje miatt még a kesztyűt is otthon hagyta.

- Szia Minho! -hallotta meg maga előtt egy hangot.

- Szia Felix! -köszönt vissza barátságosan a kisebbnek aki sokkal jobban támogatja és segíti érzelmileg mint a saját szülei.

- Gyere elgurítalak a teremhez! -kuncogott fel a szőke - Miért nem vettél fel kesztyűt? Nagyon hideg van kint!

- Megy valaki hozzánk és valamiért ideges lett Daehyun és konkrétan kilökött a házból... -mondta nagyot sóhajtva. - De hagyjuk, milyenek az eredmények? -kérdezte miközben levette kabátját.

- Meglepően nagyon jók így biztosan van esély arra, hogy pár hónap és lábra tudsz állni magadtól is! -mosolygott rá.

- Kapaszkodj meg a rudakba és kezdj menni úgy ahogy a múltkor. -szólalt meg Chris amikor bement ő is a terembe majd Minho elé állt, hogyha elesne ne a földön kössön ki.