Háromnegyedórával később, Charles Leclerc belépett a forgóajtón, majd morcosan meredt rám. Egy kék farmerben volt, és egy szürke pulóverben, amin a Ferrari felirat volt látható.
- Miért nem vártál meg? –vont kérdőre sértetten, majd leült mellém.
- Miért kellett volna? –kérdeztem vissza, de elengedte a kérdésemet a füle mellett.
- Mire várunk most? –nézelődött.
- Beszéltem Brayden ügyvédjével, és elvileg betudok ma menni hozzá –avattam be.
- Értem, és Olivia?
- Alison –helyesbítettem.
- Mi?
- Alison Lorenc a valódi neve –sóhajtottam, de már az sem lett volna csoda, ha végül kiderül, hogy ez sem a valódi neve.
- Ez most fixen a neve, vagy csak megint valami kitaláció?
- Elvileg fixen –bólintottam, majd hirtelen megjelent az ügyvéd, és intett egyet.
- Mindjárt jövök –nyomtam a kezébe a táskámat, majd csak az igazolványammal indultam el a férfi felé. Nem jártam még ilyesmi helyen így biztos, ami biztos.
- A testvére a kihallgatóban van –mondta Mr. Neve nincs ügyvéd Úr. Egy folyosóra vezetett, ami pont olyan volt, mint a filmekben, fénytelen és rideg. Több ajtó is sorakozott a folyosón, de az egyiknél, egy fiatal rendőr is állt.
- Én is bent leszek Önnel, hiszen nekem úgysem mondott eddig semmit –mondta a férfi, a rendőrhöz érve, aki ezután beengedett minket, a nem túl nagy helyiségbe. Egy asztal állt középen, és szemben Brayden ült bilincsben. Felkapta a fejét a jelenlétemre, de nem túlzottan hatotta meg a látványom. Szólni se bírtam először, mert teljesen lefagytam a látványtól, de ahogy leültünk, Brayden megszólalt.
- Most örülsz mi? –kérdezte arrogánsan.
- Sosem akartam, hogy idejuss, de magadnak csináltad –válaszoltam ridegen.
- Miért bántottátok azokat az embereket? –tettem fel az első kérdésemet.
- Én csak drogot adtam el nekik, nem akartam őket bántani –vont vállat. – Alison tette, egyszerűen bekattant.
- Honnan ismered Alisont?
- Mit érdekel az téged? –csattant fel.
- Mert pár hónapja a megakart engem ölni, és a barátaimat is bántotta –válaszoltam, és végre láttam Braydenen egy kis meglepettséget.
- Ezt nem tudtam.
- Szóval?
- Körülbelül három hónapja találkoztunk egy bulin, azóta jártunk, de az utóbbi időben sokszor eltűnt majd, amikor visszajött rájöttek ilyen rohamok.
- Milyen rohamok?
- Hát agresszív lett stb.
- Mániás epizódjai voltak? –kérdeztem vissza.
- Igen, az.
- Oké, és sosem beszélt rólam? Vagy a forma1-ről? –érdeklődtem tapintatosan, mivel kezdtem érezni, hogy Brayden unja a faggatózásomat.
- Nem, de kit érdekel az a picsa? –csattant fel mérgesen.
- Jó, akkor beszéljünk arról, hogy mégis mi a francért utálsz ennyire? –tettem fel a következő kérdést, amire nagyon kíváncsi voltam. Brayden flegmán elvigyorodott.
- Igazából, úgyse mondanák el szóval, majd én megteszem –a gyomrom összerándult és tudtam, hogy olyasmit fogok hallani, amitől ismét pofára fogok esni.
- Nem vagyunk testvérek, Charlene –mondta ki. – Mi a francról beszélsz?
- Arról, hogy kurvára örökbe lettél fogadva! –a helyiség megfordult velem, és azt hittem elhányom magam, de aztán emlékeztettem magam, hogy Brayden akár hazudhat is.
- Miről beszélsz? –kapkodtam a levegőt.
- Jól hallottad, szerinted miért nem engem dobtak ki a múltkori incidensünk után? –kérdezte, engem pedig a sírás kerülgetett.
- Nem, hazudsz! –álltam fel olyan hirtelenséggel, hogy a szék is hátra borult.
- Kérdezd meg őket! –vont vállat lazán, közben ördögi mosollyal meredt rám.
Nem akartam Brayden előtt összeomlani, így kirohantam a kihallgatóból, majd homályos tekintettel próbáltam visszatalálni Charleshoz.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
Negyvenhetedik fejezet
ابدأ من البداية
