VALÓSÁG - Önkívület

Hatodik fejezet

– Nem. Ne baszd el a napot, oké édes? Van fontosabb is a mozinál, mondjuk elmehetnél edzeni, úgy is rád fér. Ahogy láttam, kezdenek szarul állni rajtad a ruháid és nem vagyok hajlandó mindig újakat venni neked, ezt most mondom cica – szögezte le, majd mintha mit sem mondott volna, egy puszit nyomott az arcomra. Bennem még az előbb elhangzott mondatai kattogtak, egy hang nem hagyott nyugodni. – Indulhatunk?

– Szerinted kövér vagyok? – adtam hangot a gondolatomnak, szinte csak suttogva, de Daniel meghallotta így is. Már indult be a házba, de ezt hallva szinte ledermedt és felvont szemöldökkel fordult vissza.

– Mi van?

– Az vagyok szerinted, ugye? Különben nem célozgatnál állandóan arra, hogy eddzek, meg tennél utalást a súlyomra – magyaráztam zaklatott hanggal. Feszülten megdörzsölte az állát.

– Cica, túlreagálod! – vett mély levegőt.

– Én nem...

– Neked szeretnék csak jót ezzel, ne hisztizz miatta, oké? Ha minden áron el akarod baszni a napot, akkor tedd a sajátodéval, én nem vagyok erre kíváncsi – fordított nekem hátat, mire elkerekedett a szemem és sietve mentem utána. Nem ezt szerettem volna elérni, nagyon nem. És igaza van, csak túlreagálom. Örülnöm kellene, hogy érdekli mi van velem, nem letámadni miatta. Nem értem magam. A hang valamiért a fejemben folyton ott volt, és idegesített, hogy nem értettem mit akar, de inkább úgy tettem mintha nem lenne semmi. Danielt az előszobában értem utol, amikor a cipőjét vette. Elvettem az előszobaszekrényről a kocsikulcsát, hogy véletlen se tudjon itt hagyni, aztán mögé osontam.

– Hol az a faszom kulcs? – morgott magában, közben ide-oda pakolta a felakasztott pulcsikat és kabátokat, hogy esetleg valamelyik alatt rejlik. Magamban mosolyogtam rajta. – Nem hiszem el, bazmeg! Elora!

– Itt vagyok mögötted, ne kiabálj, légy szíves! – Tekintete vibrált, ahogy felém fordult. Mély levegőt vett.

– Hol van a kulcs? – szűrte ki a szavakat a foga között. Felmutattam. – Add ide, de kurva gyorsan, indulok.

– Én is megyek veled.

– Meguntad a hisztit?

– Túlreagáltam, amit mondtál. Tudom, hogy nem akarnál nekem rosszat, csak... – A hangom megakadt. Nem akarna neked rosszat? Nem tudtam hirtelen hogyan folytassam, mintha a torkomra fagytak volna a szavak. Megráztam a fejem. – Tudom. De egyszerűen néha annyira nem értelek és rosszul esik ez a kétértelműség, nem tudok vele mit csinálni. Fura mondatokat mondasz, amikből csak sejteni lehet, hogy valójában mit akarsz vele, és bocsánat, hogy rosszul fejtem meg. Elbizonytalanít ez az egész és...

– Be tudnád fogni a szád? – szakított félbe, majd kivette a kezemből a kulcsot, mire meghökkenve félbe hagytam a mondatomat. – Csak magadról beszélsz, arról, hogy neked így rossz, úgy rossz, csak magaddal törődsz! Az, hogy nekem esetleg hogyan esett az, hogy megvádoltál, cseppet sem érdekel. De hát mit várok, ugye sosem figyelsz rám! 

– Micsoda? – Szinte csak leheltem a szavakat magam. Szúró, kellemetlen érzés jelentkezett a mellkasomban, olyan érzés volt, mintha valaki most rúgott volna belém egyet. Egy nagyot. Ráadásul, hogy miért, nem tudtam. Csak néztem rá, a tekintetemet homályosította a könnyek fátyla.

– Aj, istenem cica, ne nézz így rám, tudod, hogy igazam van – nézett a szemembe gúnyos mosollyal. – Okos vagy te, gondolkozz rajta. – Kezébe vette pénztárcáját és a nadrágja zsebébe csúsztatta. Én még mindig megkövülve álltam tőle pár lépésre, amit szemforgatással reagált le, amikor visszafordult felém és drámaian sóhajtott. Felém nyújtotta a kezét. – Nem érünk rá egész nap, gyere!