Van még új a Nap alatt 1-2-3

24. fejezet ~ Bizalmi kérdések #2

24. fejezet

Bizalmi kérdések #2

Dávid megkért rá, hogy a másnapi évfolyamtalálkozón kicsit próbáljunk meg elszakadni egymástól, és igyekezzünk minél több embert megismerni. Kénytelen-kelletlen beleegyeztem, pedig engem kicsit se zavart volna újabb pár óra Dávid társaságában: a többi leendő évfolyam- és osztálytársam nem igazán érdekelt.

Így hát egyedül érkeztem a Margit-szigeti évfolyamtalálkozóra, rosszkedvűen Dávid, rosszkedvűen Sofia miatt. Az egyetlen ok, amiért eljöttem, az abba vetett reményem volt, hogy hátha a program után Dáviddal beülünk valahova, vagy teszünk egy romantikus sétát a holdfényes Duna partján...

Kiszakadván az ábrándokból felfigyeltem egy berzsenyis foltra: földre terített pokrócokat láttam és sok-sok hangos embert. Grimaszoltam, de ezt próbáltam a tűző nap miatti hunyorgással leplezni. Tekla szinte azonnal észrevett, vidáman elém szaladt, hogy belém karoljon és húzzon a többi A-s felé.

– Mi vagyunk itt a legtöbben, nyertünk – vigyorgott büszkén.

– Juhú. – Igyekeztem lelkesnek tűnni, de nem nagyon ment. Tekintetemmel (természetesen) rögtön Dávidot kerestem. Kikerekedett a szemem, amikor megláttam, hol van: egy kútban pancsolt, néhány másik fiúval. Röhögve fröcskölték egymást, az egyik srác pedig épp lehúzta a pólóját, amit fiúk és lányok hangos huhogása kísért. – Ők...

– Dávid, Ádám és Toró – segített ki Tekla.

– És miért...

– Na azt már ne kérdezd. Fiúk. Hülyék.

– Hé, nem minden fiú hülye! – méltatlankodott valaki a hátunk mögött. Megkönnyebbülten fordultam meg, és kitártam a karom Vil felé, hogy öleljen, öleljen, öleljen. Alaposan, olyan vilesen megszorongatott, de amikor el akart engedni, én szorosabban fontam köré a karjaim. Nem akartam visszafordulni a kút felé és nézni, ahogy Dávid a menőfiúkkal játssza az agyát.

– Amadééé – gügyögte Vil, és feltúrta a hajam. Kicsit közelebb hajolt a fülemhez, meleg leheletétől elöntött a libabőr. Halkan azt mondta: – Köszi, jólesett Zétinek a bocsánatkérésed. Most már nem hiszi azt, hogy utálod.

– Én eddig se utáltam – súgtam vissza, és félrefújtam egy göndörödő aranyfürtöt, ami csiklandozta az orromat.

– Tudom, bogaram, én tudom, de Zéti elég bizonytalan, és automatikusan azt hiszi, hogy mindenki utálja.

Sajnálkozni akartam, de mielőtt újra kinyithattam volna a számat, egy kéz ragadta meg az ingem grabancát és a kis selyemkendőt, amit a nyakamra kötöttem. Feljajdultam, de az illető szerencsére elengedett, mielőtt fuldokolni kezdtem volna.

– Dávid, ne fojtsd meg a madárkámat – kérte Vil. Megigazgattam a kendőmet és lesimítgattam az ingem, csak utána néztem fel Dávidra, akinek az arcán vigyor ült, a szeme pedig kedélyesen csillogott. Futón felmerült bennem a gondolat, hogy Dávid tényleg féltékeny Vilre, de ettől nyomban delejes boldogság töltött el, szóval igyekeztem kitörölni a fejemből.

– Jó látni, Amadé. – Mintha olyan régen látott volna. Elszakítottam a tekintetem Dávid vigyoráról, de hiba volt: Dávid még a vigyora nélkül is felháborítóan jól nézett ki. Összeszorítottam a fogaim, hogy ne tátsam el a szám fehér, testéhez tapadó trikója láttán. Eddig valamiért sose csíptem a trikókat, de ez... ez a látvány a világon mindent megér. A nap amúgy is tűzött, de ettől még inkább melegem lett – konkrétan mindent láttam az anyagon keresztül, ráadásul a szökőkútban szerzett vízfoltok tették még átlátszóbbá a fölsőt.