Je t'aime

3.fejezet

Mosolygott egy perverzet,majd felnevetett.

Röhögve görgettünk még egy fél óráig,aztán odahívtuk
Magunkhoz a földön fetrengőt,és elhatároztuk,hogy elmegyünk este étterembe.Magamra vállaltam,hogy kiválasztom a helyet,hisz én vagyok a helyi.
Felvettem egy vörös nyári ruhát,amely épp eleget mutatott a dekoltázsomból,és gumis derék része rásimult a testemre.
A sminkemen frissítettem,a hajam pedig hullámosan lógott a vállamon.
A két pilóta szemeinek világa egy idejig csak engem pásztázott,majd Pierre köhintése Charlesot is kizökentette.

-Indulhatunk?-

Kérdeztem mosolyogva.

-Igen!-

Felelték kórusban.

Charles már nyúlt is volna a Ferrari kulcsáért,mire megállítottam a kezét. Értetlenül nézett rám,majd vázoltam a helyzetet:

-Mivel nem akartam,hogy a rajongókról szóljon a vacsora,és ne tudjatok nyugodtan megenni egy tányér ételt,a lehető legközelebbi és legnyugodtabb hely mellett döntöttem.-

Majd elindultam az alig 500m-re elhelyezkedő étterem felé.

-Húha,komolyan vetted a feladatot!-

Nézett körbe elismerően a francia.

A helynek az volt a neve,hogy Lelkem. Az asztalok terebélyes fák alá voltak elhelyezve,és az épület pedig egy gyönyörű kőházikó volt. Drága hely. A séfük is díjnyertes. Én még kedvezményt is kapok,mert a francia tánarom(aki amúgy idegen vezető,és kurva nagy forma. Egy nagy gyerek)a hely rész tulajdonosa.
Leültünk az egyik asztalhoz,majd a kaja kínálatot pásztáztuk.
Mindannyian egy pohár pezsgőt kértünk,de a kajával már akadtak gondok..

-Te mit eszel?-

Kérdezte Charles a szembe ülőtől.

Majd egyszer csak komisz mosollyal néztek egymásra,miután elolvasták a gyerek menüt:zöldborsó főzelék dínó falatkákkal.
Már rendelni akarták volna a kis főzeléküket,mikor észrevették,hogy összefont karokkal meredek rájuk.

-De ne márrr. A dínó falat finom,a borsó meg nagyon egészséges. Én tudom! Tudatosan étkezek!Mindig! Na,jó,majdnem mindig.-

-Értem én,de egyrészt felnőtt emberek vagytok,másrészt ez gyerek adag. Nem laktok jól vele.-

Adtam elő a beszédem,amiközben úgy éreztem magam,mintha tényleg gyerekeknek beszélnék.
Charles felsóhajtott,majd fejrázva jöttek rá,hogy tényleg betöltötték már egy "kis" ideje a 18-at.

-Pierre,nem kérhetünk gyerek kajcit,mert az tök úgy nézne ki,mintha Anna vigyáznak ránk,pedig jól tudjuk,hogy ez nem így van.-

Feszíttete be a bicepszét.

-Jogos.Mi vigyázunk rád!-

Jelentette ki szigorúan a fiú.

Végül a fiúk keszeget kértek vegyes salátával és házi tartár mártással,én meg mivel nem rajongok túlzottan a halért,egy csirkés-sárgadinnyés salit írattam fel a pincérrel.
A pezsgőt hamar megkaptuk,és amíg iszogattunk,nevetgéltünk,Petit(a francia tanáromat)véltem felfedezni,aki oda is jött hozzám.

-Szia Anna!Jó látni!-

-Téged is!-

Öleltem meg csillogó szemekkel a vékony,magas alkatú fekete hajú férfit.

A fiúk értetlenül nézték a jelenetet. Szerintem azt hitték,hogy az apám,vagy esetleg a pasim,de megmagyaráztam nekik,hogy még véletlenül se gondoljanak rosszra.Látszólag nagyon vigyázni akartak rám,mert amíg a monológomat be nem fejeztem,szúrós szemmel nézték Petit.
Miután a fiúk arc vonásai megenyhültek,bemutattam a párost a mosolygó férfinak,aki büszkén nézte,milyen jól megtanította a nyelvet. Majd váltott pár szót velünk franciául,aztán elbúcsuzott a trionktól.
Megtalálták a közös hangot,hisz mind a hárman lélekben gyerekek,amit meg is éreztek rögtön egymáson.
Peti magyarul kezdett kérdezgetni tőlem,szóval készségesen válaszoltam,s a fényezését hallgattam: