Egyszer éltem, kétszer haltam..

4. fejezet

Szó szerint beesek a lány mosdó lengőajtaján, a járólapok úgy úsznak a szemem előtt, mint a tavirózsa levelek a víztükrön A lámpafényben árvízként önti el a hosszúkás helyiséget, a csempék közti fekete fuga a négyzetrácsos matek füzetemre emlékeztet, amiben kötelező érvénnyel játszottunk amőbát. A zárnyelv nyögvenyelősen a helyére billen, majd kattan, a térdem koppan. A fekete-fehér járólapok kezdetben úgy ringanak alattam, mintha hajófedélzeten lennék, a hányinger jelen volt, a sós illat helyébe pedig olcsó domestos szag tolakodott.
Fél kézzel átfogom a wc-kagylót, fejem az alkaromra csuklik és meredten bámulom a fülke ronda piros falát. A piros színről eszembe jut egy tölgyfa bútor, amire Marcival még az IKEA-ban bukkantunk rá múlt hónapban.
-Egész pofás, nem?
A sok fehér bútor közül kirí az az egy, ami még emlékszik a fa eredeti struktúrájára, a lakktól pedig megszólal a színe, a lábai szinte C vonalban meghajolnak és díszesebb talpban végződnek. Végigsimítom az asztallap tetejét. -Nem rossz.
Marci az asztal mellett guggolva néz fel rám. -Nem tetszik?
-Nem ezt mondtam, csak nincs hova tennem.
-Nekem meg pénzem, hogy megvegyem.
-De azt meg kell hagyni, hogy jól néz ki.
-Támadt egy gondolatom.
-Mi az?
Megrázza a fejét, fogával a szája szegletét csipkedi.
-Nem mondod el?
-Nem.
-Miért?

A mellemhez ölelve fogom az újonnan beszerzett, zöld burájú asztali lámpámat és a hónaljam közé fogott hosszabbítót. Már a kocsija felé tartunk, kinyitja az anyós felőli ajtót. A motor berregő hangot hallat, a biztonsági öv megnyúlik, mellkashoz közelít, már simul.
-Tudom, hogy gyerekes viselkedés, de mondd el. Olyat nem gondolhatsz, amit nekem elmondva gáz lenne.
Elengedi a biztonsági övet, az pedig emlékezetből a helyére csapódik. -Ezt jól átgondoltad?
-Úgy értem, azért vagyunk, hogy beszélgessünk. Politikáról, művészetről, inflációról, zenéről, lifehackekről, arról, hogy hol kapnak el nagyobb eséllyel bliceléssel, hogy melyik téren drámáznak a hajéktalanok, melyik gyrosos az, amelyiktől nem fogsz sugárban…
-Értem. Szívesen beszélgetek veled.
Egyes tekintet úgy fúródik az emberbe, mint fagylaltba a kiskanál, vajba a kés. -Akkor, hajrá.
Az állát kaparássza, körme alatt serceg a pár napos borosta, a foga hegye kivillan, az alsó ajkába csíp. A fejtámlának dönti a fejét. -Csak az jutott eszembe, hogy bárcsak egyszer egy olyan asztalon várnál meztelenül, a reggelim társaságában.
Vannak azok a pillanatok, amelyeknek mélysége van, mint egy bányatónak, ahol nem feltétlen akarod tudni, hol van az alja, a lábaddal nem kapálózol talaj után. Szimplán csak vagy, és jó az úgy.
-Én vagyok a reggelid?
-A desszertem.
Figyelem, ahogy az ádámcsutkáján megfeszül a bőr, fel-le liftezik, késztetést érzek rá, hogy megnyaljam a szám, de nem úgy, mintha egy morzsás lennék, hanem úgy, aminek üzenete van. Zubog bennem a vér, a pulzusszám nő, több levegőre van szükségem.
Belemegyek a játékba.
-Mit reggelizel?
-Rántottát, két tojásból, pirítóssal.
-Baconnel a tetején?
-Szigorúan.
-És én mit csinálok?
Nem érdekel, hogy nappal van, hogy megláthatnak, hogy ez rám nem jellemző és hogy egy másik énem, akit a tegnapban hagyhattam a félórás zuhanyzásomkor, leállítana.
A hasamnál oldódik a nadrág szorítása, a farmeranyag meglazul az oldalam körül és közben végig a szemembe néz, minden szemérem nélkül. -Leülök veled szemben és míg reggelizek, maszturbálsz.
Nem zavar, hogy szőrös vagyok és úgy érint, hogy a bugyi szorításától piros csík húzódik a hasamon. Az ujjai lassan hatolnak belém, nem kapkod, nem megy elébe. -Felfalsz a szemeiddel?
Lélegzete a felmelegíti a fülemet, csókjaitól nyálas lesz a fülcimpám, a hajam töve. -A nyelvemmel, a számmal…
-És közben…
-Pontosan, addig…
-Amíg…
Hangos dudaszó szakítja ketté a parkolóház csendjét.
-Kurva anyádat! Te hülye barom!

Arra figyelek fel, hogy rángatják a fülke ajtaját.
-Foglalt.
A zárnyelv keresztbe vetve elakad, zörög. A fülke ajtó zárva marad, de a próbálkozás töretlen.
-Mondom FOGLAAALT.
A fekete cipőorr kis ideig még hezitált a fülke előtt, kicsit meginog, aztán két csárdás lépéssel a tőlem jobbra esőhöz oldalazik.
Lehúzom a wc-t, majd hagyom, hogy az erő visszatérjen a végtagjaimba.
Az asztalunkhoz érve megtorpanok, egy vadidegen csóka könyököl az asztalon, a kisujján egy műanyag gyűrű, olyan kaliberű, amit kétszáz forintért pörgetsz a fapados kocsmák előtt. Az állcsúcson kisebb szőrpamacs, vékony száj, az orrcimpája néha megrándul. A telefon fehér fénye megfesti az arcát. Még egyszer felmérem, jó asztalnál állok-e, de aztán kiszúrom a táskám, a kabátom.
Felnéz. -Óh, helló.
-Etel?
A csóka elmutat mellettem. Hat óránál kiszúrom Etelt, ahogy tüzetesen felméri a metszőfogak, kis- és nagyőrlők állapotát a srác szájában.
-Óh.
-Megkért, hogy vigyázzak a cuccaitokra, míg elvagy.
Fanyaros menta illat csapja meg az orrom, fél fejjel magasabb nálam, az inge babakék alapon ananász mintás.
Járás közben Etel csípője a kelleténél és indokoltnál jobban kileng, mint a szürke hétköznapokban, a két melltől a köldökéig keskenyedő háromszögben a strasszokon megtörik a fény, az alsó bordák tájékán pedig kiharaptak a ruhából négy ujjnyi távolságot. A frufruja kissé zilált, az elkenődött szájfényét letörli a szája sarkából. -Rudolf-Hanna, Hanna.Rudolf.
A csákó, azaz Rudolf biccent, zöld szeme van, hosszú szempillája, tág pórusai. Etel megpaskolja a mellkasát, Rudolf a tarkója alányúl és a nyelvét szó szerint bepasszírozza a két ajak közé, ami magába fogadja.
Mikor kettesben maradok Etellel kérdő tekintetem nem tudom palástolni. -Csak megköszöntem, hogy vigyázott a cuccainkra.
-Háladíj?
-Lógok neki egy hét perc mennyországgal, de ha annyira kerülök vele intim közelségbe, akkor ott nem állunk meg egy csóknál.
Arrébb tolom az üres poharakat. -És az téged azért zavarna, mert…
-Túl sokszor fantáziáltam róla, milyen lenne vele - pillantása a bárpulthoz szögezi Rudolfot, aki nekünk görbe háttal a pulton könyököl. - Émelyítő, cafatokra szed és a húsomba vájja a körmét és…Na szóval jó - torkát köszörüli. - Mi van akkor, ha a valóságban kiábrándító? Meghagyom az   egész képzelgést egy illúziónak.