Running Up That Hill - Novellák, szösszenetek

***

- Nem ezt érdemli, nem ezt érdemli, nem ezt érdemli. Nekem kellett volna meghalnom helyette! Miért engedtétek, hogy ezt tegye? - kezdtem el egyre hangosabban és hangosabban kiabálni, miközben éreztem, hogy testem felett át veszi az uralmat az a pánik, ami azóta jelen van, hogy visszatértünk Hawkins-ba. Dühös tekintetem Lucas és Dustin között cikázott, miközben a pulcsim ujjával erőteljesen dörzsöltem le az arcomról a könnyeket. - Meg kellett volna akadályoznotok, hiszen tudtátok mekkora veszélyt hordoz magában az, amire készült. És most tessék, el kell engednünk. Meg fog halni és mi csak itt állunk és nem teszünk semmit! - kiabáltam tovább, mire hátulról két erős kar ölelt át. Anélkül, hogy hátra néztem volna tudtam jól, hogy Mike az, de nem érdekelt, én csak menekülni akartam, kiengedni a gőzt, kiabálni, sikítani.

- Eleven! Hé, El! Nyugi, itt vagyunk veled! - suttogta fülembe, amitől, ha lehet csak még görcsösebben próbáltam lefejteni karjait magamról.

- Engedj el! Nem akarlak bántani!

- Nem fogsz te senkit sem bántani. Itt vagyunk veled, nézd Max is itt van és biztos nagyon szomorú lenne, ha ezt most látná. Egyikünk sem hibázott, ha nem Max akkor valaki más tette volna meg ugyanazt közülünk. Te voltál, aki végül megmentetted Max-et, és lehetőséget adtál neki, hogy visszatérjen, de nem játszhat egyikünk sem Istent, ezt ne feledd!

Remegtem a zokogástól, a harag generálta erőm alább hagyott, testem pedig egyre jobban elernyedt, ezzel lehetőséget adva Mike-nak, hogy még jobban magához szorítson. Igaza volt, Max nem örülne annak, ha ezt látná... hogy az utolsó közös óráinkat civakodással és hibáztatással töltjük. - Nem akarom elveszíteni Mike! Nincs még itt az ideje, nem hagyhat itt minket! – motyogtam, mire a fiú hosszú ujjai kissé lazítottak a szorításon és karjaimat cirógatták nyugtatásképpen.

- El... nem tehetünk semmit. Hidd el egyikünk sem akarja ezt az egészet, de nem a mi kezünkben van a döntés joga. Max anyja ezt akarta... és lehet Max-nek is könnyebb lesz így. – Lucas hangja olyan távolinak tűnt, hogy muszáj voltam fejem fel emelni és megnézni, hogy még mindig a szobában tartózkodik-e. A percekkel ezelőtti halovány mosolynak már nyoma sem volt, arca komor és kimért volt, amitől szinte egyből újra lobbant bennem a harag.

- De mi van, ha rossz helyen van? Mi van, ha nem lesz neki könnyebb, sőt? Vecna meg halt, de nem tudhatjuk, hogy mi lett a világával. Mi van, ha Max még most is ott van és csak arra vár, hogy megmentsük? De nem, mi hagyjuk, hogy megöljék őt és ott pusztuljon el. Max nem ezt érdemli, hisz ver a szíve, magától lélegzik... csak nem ébredt még fel, de ez nem ok arra, hogy véget vessenek az életének.

- És mégis mit akarsz tenni? Elmondod, hogy egy gonosz erő tette mindezt vele? Egy olyan erő, aminek a következményeiről még mi sem tudunk semmit? Ez őrültség El! Fogd már végre fel, hogy Max nem fog felébredni, nem lesz a régi, ő már nem a mi Max-ünk, csak egy élettelen test!

Lucas utolsó szavai arcon csaptak, amitől az erőm is elszabadult. A fiú olyan gyorsan vágódott a mögötte lévő falnak, hogy egy pillanatra mindannyian ledermedtünk. A fiúk rémülten pillantottak felém, majd végül Will és Dustin igyekezett Lucas segítségére, aki mogorván zavarta el őket miközben dühösen indult meg felém.

Mike egyből kikerült és előttem termett, karjaival pedig úgy nyúlt hátra mintha bármitől is megtudna védeni.

- Fejezzétek be, most! Elegem van abból, hogy úgy viselkedtek, mint két éretlen kisgyerek. A legjobb barátotok, a szerelmed Lucas haldoklik, és nektek az a legfontosabb, hogy hibáztassátok a másikat, vagy, hogy bántsátok egymást? Ha eddig nem tettétek meg akkor itt az ideje felnőni, mert többé nem lehetünk átlagos tizenéves tinik! Max tényleg nem ezt szeretné látni... sőt nem is ezt érdemli!