Running Up That Hill - Novellák, szösszenetek

***

Ott álltunk mind az öten az ágya körül. Csak csendben bámultuk mellkasát, ami most még fel és le emelkedett, és küzdött az életért. De már nem sokáig. Max anyja bele ment, hogy három hónap után lekapcsolják őt a gépekről. Egy darabig próbáltuk meggyőzni, hogy ne tegye és adjon Max-nek még egy kis időt, de ő hajthatatlan volt. Az orvosok kis milliószor próbálkoztak azzal, hogy felébresszék, de nem jártak sikerrel, az anyja pedig nem hisz Max gyógyulásában, egyszerűen csak nem akarja, hogy vegetáljon élete végéig, gépekre kötve. Így hát most itt állunk, és az utolsó óráit együtt töltjük. A többiek már elköszöntek tőle, Mike azt mondta, hogy ez egy kedves gesztus tőlük, nekünk. Hogy legyen vele időnk, olyan időnk, ami csak a miénk.

Elmém frusztrált és bánatos volt, és ugyanez elmondható volt a szobában lévő négy fiúról is. Az eddig a padlót bámuló szemeimmel, most őket figyeltem. Végig igyekeztek erősek maradni, de most mindegyikük arcát könny áztatta, és én sem voltam ezzel másképp. Napok óta csak a sírással küszködöm és nem tudom elfogadni, hogy Vecna és az elmenyúzó halála mit sem ért, mert Max-et így is elveszítjük.

Több volt ő számunkra egyszerű barátnál, és igazából mindannyian többek voltunk pár együtt lógó kamasznál. Testvérek voltunk, még ha nem is kötött össze minket semmi féle vérkapocs, mi akkor is így gondoltuk. Csak egyet bántam igazán, mégpedig azt, hogy Max és én sokkal később kerültünk bele ebbe a varázslatos szövetségbe. Nem csak ennyi időt érdemeltünk volna így, együtt. Meg kellett volna Max-nek is élni mindazt, ami még ezután vár ránk. Együtt kellett volna örülnünk annak, hogy végre vége minden szörnyűségnek, hogy elmehetünk bárhova anélkül, hogy minden percet félelemben töltsünk. Új, sokkal szebb és békésebb élményeket, emlékeket kellett volna gyűjtenünk.

Ehelyett most itt állunk és elkéne köszönnünk tőle... örökre.

- Most biztos jót nevet azon, hogy itt sírunk az ágyánál. - motyogtam halkan és a többiekre néztem, miközben pulcsim ujjával igyekeztem a nedvességet letörölni az arcomról.

- Igen. Valószínűleg valami olyat mondana, hogy "hé srácok szedjétek össze már magatokat és menjetek, éljétek helyettem is az életet". - szólalt meg Dustin is.

Egymásra néztünk és a mosoly mellé egy apró kis kuncogás is társult. Magam előtt láttam Max-et amint csípőre tett kézzel morcosan néz ránk, hangja pedig ott csengett a fülemben.

- Ha létezik mennyország akkor az övé tuti gördeszkákból és játékgépekből fog állni. - Lucas hangja teljesen más volt, elveszett belőle a szikra, de a gondolatai még őt is megmosolyogtatták.

- Tudjátok, most érzem csak igazán annak a súlyát, hogy sosem mondtam el, mennyire is kedvelem őt. Mindig csak azt hangoztattam, hogy mennyire idegesít és biztos ellenem akarja hangolni El-t. Igazából olyan volt, mint egy idegesítő lánytestvér, mintha Nancy lenne, csak fiatalabb kiadásban. Remélem azért tudta és érezte, hogy valójában mennyire fontos és hogy szerettem. - nagyon ritkán láttam sírni Mike-ot, viszont most elemi erővel tört rá a zokogás. Lucas ellépett az ágy mellől majd Mike-hoz sietett és szorosan ölelte magához barátját. Szívszorító volt a két fiú látványa, és éreztem ahogy ismét úrrá lesz rajtam is a már jól ismert folyamat. Egyszerűen képtelen volt az agyam felfogni azt a tényt, hogy órák múlva a legjobb barátunkból nem lesz már más csak egy élettelen test. Hogy tűnhet el minden emlékünk csak úgy a semmiben? Hogy lehet az, hogy a jó nem kapja meg jutalmát, mint a mesékben?

Az élet igazságtalan és ott szúr belénk a legjobban, ahol nem is számítunk rá. Soha nem voltam igazán tisztába azzal, hogy mi is a hit vagy az ima, de most még is minden sejtemmel imádkoztam ahhoz az Istenhez, aki elvileg csodákra is képes, és aki meghallgat minket. Elmém erősen dolgozott az ellen, hogy el kell engedni Max-et, és ennek hangot is adtam.