Az emberek manapság már nem hisznek az istenekben. Pedig még mindig közöttük élnek, figyelik őket, meghallgatják, segítik minden napjaikat. Viszont azt nem sejti senki, hogy ezek a kegyes nagyurak olykor olyan dolgokat tesznek amik nem feltétlenül jók. A következményekkel pedig egy fikarcnyit sem törődnek.
Elmesélek egy történetet ami nem lesz vidám. A régi időkben mikor még az istenek nem rejtőztek, hanem szabadon jártak keltek Apollón és Erósz találkoztak. Apollón volt a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek, a férfi szépség, a fény, az íjászat és a gyarmatosítás istene egyszóval ő volt a tökéletes férfi. Míg Erósz volt a szerelem megtestesítője. Apollón folyamatosan gúnyt űzött Erószból , mire ő az egyik szerelem nyílvesszővel meglőtte míg egy szereleműző nyíllal a fiatal gyönyörű nimfát Daphnét. Az istenség folyamatosan üldözte a leányt míg az nem a szüleihez fordult segítségért. A leányt az apja babérfává változtatta így megszabadult Apollóntól. Az az így szól a legenda. Az viszont téved. Nem volt semmiféle varázs nyílvessző legalábbis Daphnét nem érte el ilyen. Ő saját maga akaratából nem akart Apollón mellett lenni. Peneusz pedig leányát nem fává változtatta hanem megtette az emberek iránytűjének. Afelé tanácsadónak aki se nem él se nem hallott. Épp a két világ között van , és fogadja a látogatókat, a hallott lelkeket akiknek még dolga van a földön, az istenekhez fohászkodó embereket akiknek megjelenik álmukban. Mind ez úgy hangozhat mintha könnyű lenne ,de hidd el nem az. Egy végtelen hosszú tengerparton ahol egyre csak mész ,se éhes nem vagy ,se álmos. Az istenek nem léphetek be erre a helyre kivéve persze azt aki ezt létre hozta és aki ere a nyomorult helyre zárt. Az apám. Én vagyok Daphné és ez az én történetem.
