oneshot- LS

Ne repülj túl közel a naphoz, Icarus

A perzselõ nap melege hívogató volt, olyan, mint ahogy egy idõs hölgy hívja be az unokáját a házba friss sütit enni egy forró nyári napon; egy halk dal melódiája két szerelmesrõl töltötte be a csendet, kedves hangja nem mást idéz fel bennük, csak teljes nyugodtságot, ahogy egy aranyló tengerparton feküdtek. Egyedül õk és a nap.

A pléd alatt, amit maguk alá terítettek, kavicsok szúrását érezték, de figyelmük nem irányult erre. Most elõször, hosszú idõ után, lehetõségük volt a szabadságra, és lehettek azok, akik voltak, és akiknek szánták õket - két idealista szeretõ, távol a durva cinizmustól, amit a világ zúdított rájuk.

Azon a parton, távol bármiféle civilizációtól, nem volt senki, aki elítélné õket azért, akik voltak. Szorosan foghatták volna egymás kezét, megmutatva egymásnak, milyen volt az idõ, amit nem töltöttek együtt; megtehették volna, de nem tették, mert nekik a valóság más volt, mint a többieknek és több hónap távollét után a másik érzése ismeretlenebb volt, mint várták. Egymás kezét fogás helyett, megfigyelték a másikat.

Louis nem tudta levenni a szemét az aprólékosan faragott testrõl napfényben fürödve, mi aranylott, mint a méz. Ellenállva a vágyának, hogy elvegye, ami neki jár, ott, helyben, hagyta a szemét vándorolni, megállni minden gödröcskén, szeplõn, amely a barátja felsõtestén szóródott szét. Harry úgy nézett ki, mint valami isten a nap fénye alatt, szemei elrejtve a napszemüvege mögött, azonban Louis akkor is érezte õket magán.

Nem emlékezett az alkalomra, amikor utoljára látta Harry arcát ennyire gondtalannak. Egy lusta mosollyal, ami csak Louis számára volt fenntartva, nézett rá. Beadva a derekát a vágyainak, Louis közelebb húzódott hozzá, míg teljesen hozzá nem simult, és Harry szíve fölé helyezte a kezét. Bõre égette Louis ujjbegyeit a nap melegétõl, azonban ez õt nem érdekelte.

Harry olyan, mint Apollo, egy szépség, mely ragyog a nap fénye alatt, s elnyeli Louis-t a melegével, míg olyan nem lesz, mint valami olvadt jégkrém a déli aszfalt melegén. Louis gyakran tûnõdött azon, hogy hogyan lett pont õ kiválasztva a nap istene által, hogy legyen a társasága a földön töltött napjai idejére, míg vissza nem megy az Olimposzra a többi istennel együtt, és õ itt marad puszta halandóként egy magányos strandon.

Talán Louis volt Icarus, túl közel repülve a Naphoz, az volt a sorsa, hogy találkozzon a felülettel, mikor a szárnyai, melyek viaszból voltak, megolvadtak a melegétõl. Louis kész volt repülni, és meghalni próbálkozva, ha ez azt jelentette, hogy érezheti az arany ragyogást a bõrén, és a gyengéd ujjakat összefûzve az övével.