Van még új a Nap alatt 1-2-3

6. fejezet ~ Nekem minden

6. fejezet

Nekem minden

Az iskolai ballagás reggelén beteget jelentettem, a Nagyapa pedig úgy tett, mint aki elhiszi (lustán felajánlotta, hogy készít nekem teát), de csak azzal a feltétellel maradhattam itthon, ha cserébe egész nap pókerezek vele.

– Nemsokára utazok Monte-Carlóba, muszáj visszarázódnom a játékba – magyarázta, én pedig beleegyeztem bármibe, csak ne kelljen látnom, ahogy az osztályban körülöttem mindenki sír, ölelgeti és csókolgatja a másikat.

– Na és, találtál már lányt a kínálatból? – érdeklődött, miközben a kedvenc pakliját kevergette. Húztam a számat a pókerre, mert inkább a svindlire esüszöm, az sokkal jobb játék.

– Még nem – dünnyögtem. Neki is füllenthettem volna azt a lányt, akit Dávidnak, de az a helyzet, hogy azóta (másfél hét telt el) elfelejtettem az illető nevét. Csak annyi rémlik, Dávidot mennyire meglepte, hogy a hippi stílus jön be. Az évfolyamtalálkozón láttam a lányt, váltottunk pár szót, de nem rá figyeltem, inkább a hajába font gyöngyöket néztem, és micsoda véletlen, ahogy abba az irányba fordítottam a fejem, pont ráláttam Dávidra, amint Szandrával koccint egy sörösüveggel.

– Elég nyomorultul nézel ki pedig. Akkor szoktál ilyen fejeket vágni és ennyire belebújni a versekbe, ha megtaláltad az új igaz szerelmed. – Nagyapa gúnyolódott. Azt szokta mondani, hogy nem hisz az igaz szerelemben, pedig egyértelmű, hogy a nagymamám volt az ő igaz és egyetlen szerelme. Azóta se tartott ki senki mellett úgy, mint Nonna mellett. Akinek nem mellesleg még mindig nem tudom a keresztnevét, mert Nagyapa megtartja magának, mint valami édes kis titkot.

– Hát, pedig mégse találtam meg. Lehet, hogy Ervin volt az, csak annyira nyomorultul béna vagyok, hogy az igaz szerelmem nem szeret viszont. – Mondjuk ebben az esetben az is bökkenő lenne, hogy az én érzéseim is elmúltak a fiú iránt.

– Na igen, ha fiú az igaz szerelmed, az kellemetlen a mai világban – vélekedett Nagyapa nagy bölcsen, és kapkodó ujjakkal pergette ki a kártyákat. Úgy beszélt Ervinről, mintha ő jéghidegen tagadott volna engem. Úgy gondoltam, segítenem kell neki visszaemlékezni:

– Csókolóztunk. Nem is egyszer.

Nagyapa felvonta a szemöldökét.

– Mármint te meg én? Ne haragudj, de nem rémlik.

A szemem forgattam. Nem volt sok kedvem Nagyapa humorához.

– A csókhoz nem kell szerelem – lépett tovább a viccen Nagyapa.

– Te már csak tudod – szúrtam neki vissza, mire igen csúnyán nézett rám.

– Meg kéne tanulnod ebben a világban élni.

– Mármint az alvilágban?

– Magyarországon. Ha nem megy, lépj le. Vagy maradj és változtasd meg. Élhetsz álomvilágban, de annak csak akkor van értelme, ha az álomvilágod a földre hozod.

– Ezt csinálom – emlékeztettem. – Álomvilágban élek, és abból az álomvilágból tudok alkotni. Az álomvilág létezése a legjobb dolog, ami egy művésszel történhet.

Nagyapa összevonta a szemöldökét.

– Na jó, ezt a hasonlatot vagy micsodát ne folytassuk. Már habfelhőket és rózsaszín egyszarvúkat látok itt ugrálni.

Sóhajtottam, és megnéztem a kártyáimat. Csöndben játszottunk tovább, a gondolataim a szerelem, a csók, az igazi és az álomvilág körül forogtak. Indokolatlanul sokszor sejlett fel lelki szemeim előtt Dávid arca, de mindig gyorsan elhomályosítottam a képét. Inkább próbáltam eszembe idézni a hippi lány nevét.