A valóság rejtve marad!

1.fejezet

Angel

A nyári szünet utolsó hónapjában jártunk, amikor anyám ismét hazahozta az új szerelmét. Éppen a nappaliban olvastam, ami egyben a szobám is volt.

- Szia - köszönt rám az idegen férfi.

Drága, márkás ruhákat viselt, és látszott rajta, hogy nem az a típus, aki valaha is aggódott volna a pénz miatt.

- Sziasztok - válaszoltam halkan, majd anyámra néztem.

Ilyenkor szokott jönni az a rész, amikor bejelenti, hogy költözünk. Soha nem értettem ezeket a férfiakat. Miért akar mindenki azonnal összeköltözni vele?

- Angel, szeretném bemutatni Thomas Blacket - mondta anyám mosolyogva. - A mai naptól nála fogunk lakni. Siess, és pakolj össze.

Thomas odalépett hozzám, majd kezet nyújtott. Mielőtt azonban megérinthettem volna, anyám közbeszólt.

- Jaj, drágám, elfelejtettem mondani... Angel nem szereti, ha hozzáérnek.

A férfi arca azonnal elszomorodott.

- Sajnálom. Doris ezt nem említette - mondta kedvesen. - Segíthetek pakolni? Az autó odalent vár.

Felálltam a kanapéágyamról, és a bőröndömért indultam. Az egész pakolás nem tartott tovább egy óránál. A ruháimon kívül ugyanis alig volt valamim. Anyámnak ezzel szemben tele volt a szekrénye cipőkkel és ruhákkal, a fürdő pedig mindenféle drága piperecuccal.

- Angel - szólalt meg Thomas -, a tankönyveidre nem lesz szükséged. Elintéztem, hogy a fiam iskolájába járhass.

Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Az új iskola még rendben lett volna... de hogy van egy fia?

Ez új volt.

- Ti miről beszéltek? - kérdezte anyám feszülten.

- Thomas azt mondta, hogy új iskolába fogok járni - válaszoltam.

- Nagyszerű. Akkor indulhatunk is - jelentette ki, miközben az utolsó pár cipőjét is elrakta.

A fürdőszobában természetesen mindent otthagyott maga után, aztán elindult lefelé. Thomas követte őt a két hatalmas bőrönddel, én pedig hátul szerencsétlenkedtem a kis kézipoggyászommal.

Mire leértem a negyedikről, már az albérlet leadását is elintézték.

Thomason láttam, hogy szívesen segítene nekem, de biztos voltam benne, hogy anyám összevissza hazudozott rólam, mint mindig.

Nem tudom, éppen mit talált ki rólam. Hogy miért vagyok tizenhét évesen alig harmincöt kiló. Legutóbb például azt mondta mindenkinek, hogy rákos vagyok.

Nála ez teljesen normális volt.

Amikor kiértem a parkolóba, és megláttam, hogy Thomas egy Lamborghinibe pakolja a bőröndöket, hirtelen megdermedtem.

Ez a férfi nemcsak gazdag volt.

Hanem elképesztően gazdag.

- Angel, ne csak állj ott, gyere és szállj be! - szólt rám anyám.

A lábaim maguktól mozdultak. Odanyújtottam a bőröndömet Thomasnak, aki szó nélkül betette a csomagtartóba.

Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű autót.

Amikor beszálltam, azonnal megcsapott a bőr illata. Akaratlanul is elmosolyodtam, de rögtön megláttam anyám szúrós pillantását.

- Remélem, ezt nem fogod elrontani nekem - suttogta úgy, hogy Thomas ne hallja meg.

Csak bólintottam.

- Indulhatunk? - kérdezte Thomas.

- Persze, édesem - felelte anyám, majd puszit nyomott a férfi arcára.

Thomas elégedett mosollyal indította be az autót, mi pedig elhagytuk a várost.

Autópályáról autópályára haladtunk, mígnem az ablakon keresztül megpillantottam az óceánt.

Soha nem strandoltam.

Sőt... igazából soha semmit nem csináltam.

Reméltem, hogy most minden más lesz.