Vétkezők ideje ✓

28. fejezet

– Lehet, hogy Jonathan is így van ezzel. Lehet, ő is egészen eddig abban hitt, hogy ha új napra virrad, akkor újra normális emberként élhet – mondtam suttogva.

– Tudom, ez önzőségnek hangzik, de azt szeretném, ha örökké velem lenne, és osztoznánk együtt a sikeren és a keserűségen – felelte Maddie. – De nem várhatom el ezt tőle, ha ő közben szenved.

Ahogy én se várhatom el ezt tőle.

Jonathannek joga volt ahhoz, hogy saját sorsa felett döntsön, és ha még korlátozottak voltak is a lehetőségei, ennyit legalább megérdemelt.

Volt egy dolog, ami nem hagyott nyugodni, és úgy éreztem, most kell elmondanom, amíg még volt elég bátorságom hozzá.

– Tudod, sokáig magamat tettem felelőssé Jonathan állapota miatt – böktem ki nagy nehezen.

Úgy éreztem muszáj elmondanom ezt legalább egy valakinek a Fraser családból, hogy a lelkem megnyugodjon. Hisz eddig szánalmas módon sose mertem kiállni eléjük ezzel a ténnyel.

– Azért, mert végül nem mentél vele? – nézett rám Maddie, és mikor kényszeredetten bólogattam, valami meglepőt mondott. – Megbocsátottam neked.

– Ezek szerint tudtad? – képedtem el.

– Jonathan elmondta egyszer, és hirtelen rájöttem, mi az a különös negatív érzés, amikor csak meglátlak – mondta, én pedig teljesen elképedtem.

– De hisz...hisz, egyszer sem utaltál rá.

– Nem akartam – felelte, majd az ajkába harapott. – És rájöttem, felesleges is vádaskodnom. Elvégre maga Jonathan is kellett a történésekhez, és ő egy rossz döntést hozott, míg te neked egyszerűen elfelejtődött, nem így akartad. És azt is elárulta, hogy utólag főképp nem akarta, hogy vele menjél. Megfordult a fejében, hogy kimegy eléd a pályára, de késésben volt, és szerinte ez nagy mázli volt, mert úgy érzi, ezt a balesetet sehogy sem kerülhette volna el.

Elakadt a szavam, ahogy ezt mind elmondta nekem.

– És a negatív érzéseim tovatűntek. Ma már tudom, hogy valahol én is felelőssé tettelek, amiért nem mentél vele. Valaki kellett mellé. Igen, de mi van akkor, ha ő pedig nem éli túl, és az Jonathan eddig sem tart ki, mert örökké azzal a tudattal kellene élnie, hogy felelős egy ember halálában, aki ráadásul fontos is volt neki?

Erre még igazán sose gondoltam. Mindig is abban hittem, ha mellette vagyok, elkerülhető lett volna a baleset. Legalábbis, ebbe a hittbe ringattam magam. Ha meg is fordult a fejemben, hogy ha mégis baleset lett volna, akkor azt mondhattam volna, rászolgáltam. Viszont Jonathan szemszögéből sose közelítettem meg a dolgot. Ő biztos borzalmasan érezte volna magát, elvégre ő vezette a kocsit. Nem én.

Nem én.

Ez ismétlődött meg a fejembe, mígnem az fogalmazódott meg bennem, amire nem hittem volna, hogy egyszer sor kerül.

Nem én voltam közvetlenül a hibás.

Az agyam egész biztosan csődöt mondott akkoriban, amiért elfelejtettem, de ezzel megvádolható az ember? Hisz annyi mindenről megfeledkezünk. Legyen lényeges vagy lényegtelen.

Kétségtelen, hogy nem jó barátra való módon viselkedtem, amiért hibásnak éreztem magam. De lehet, hogy így sem lehetett volna elkerülni a balesetet.

– Nem tudom, hogy mi lett volna a helyes cselekedet akkoriban. Már annyit jártattam rajta a fejem, de sose jutottam semmire – túrtam bele a hajamba.

– Az életben nincsen ha. Azt csak mi magunk kreáljuk, de sose tudjuk meg mi járt volna vele. Egy ha egy másik út felé visz. Egy ismeretlen felé, ami lehet sokkal jobb vagy rosszabb a valóságnál.