Csended vagyok

TIZENNEGYEDIK

- És? Mi ezzel a baj? - ráncolja a homlokát, mire én a szemeimet meresztem rá.

- Hogyhogy mi? - kérdezem hitetlenkedve. - Mi van, ha így tervezte? Ha csak a bosszújához kellek, hogy jól odaszúrjon Nate-nek?

- Vaaaagy csak simán tetszettél neki. - mondja, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. - Erre nem gondoltál?

- Hát nem, mert miért pont én, aki a legnagyobb ellenségének a barátnője? - rázom a fejem. - Nem lehet véletlen.

- Túlgondolod ezt. Scott figyelt rád és meglátott benned valamit, megakart ismerni így elintézte, hogy veled legyen egy csoportban. Más lány örülne neki. - röhög fel.

- Miért? Úgy tudom, mindenki utálja. - tárom szét a kezeim.

- Ja, de attól még nem jelenti azt, hogy a lányok nem feküdnének alá. - vigyorog rám, mire megforgatom a szemeim. - Nate-el ugyanez a helyzet. - folytatja komoran. - És ne gondold azt, hogy néhanapján nem él vissza vele.

- Azt akarod mondani, hogy megcsal engem? - tátom el a számat.

- Sajnálom hercegnő, de rajtad kívül ezt mindenki tudja. - néz rám bűnbánóan, de én csak a tenyereimbe temetem az arcom. Túl sok ez már nekem.

- Mégis kiv... Tudod mit, leszarom! - csattanok fel. - Én is megcsaltam őt, szóval kvittek vagyunk!

- Lefeküdtél Daxton-nal? - mered rám a nagy szemeivel.

- Dehogy, csak csókoloztunk. Az is annak számít, nem?

- Hát kinek mi, de gondolom ja. Nem volt még csajom. - rántja meg a vállát, mire felröhögök. - Jó, offoljuk a témát, szóval a mappád.

- Megnézted? - már nem nevetek egyáltalán.

- Dehogyis! Sőt ha nem akarod, hogy itt legyek, miközben megnézed mi van benne, szívesen magadra hagylak. - áll fel a székből, de a kezeimmel intek, hogy maradjon csak.

- Csak ígérd meg, hogy nem ítélsz el! - nézek rá esedezve. Majdnem elsírom magam, pedig még rá sem kattintottunk a megnyitás gombra. - Ígérd meg.

- Rendben. - bólint egyet komolyan. - Bármi is az, biztos van rá magyarázat. Mehet?

Vonakodva, de rábólintok.

Chester rákattint a mappára, meglátom a régi önmagamat bő nadrágban és pulcsiban. Hosszú barna hajam lófarokba kötve, a szemem alatt csúnya karikák. A legtöbb képen és videón éppen inzultálnak a diáktársaim. Az egyiken ellöknek a folyosón, én pedig néma csendben, megalázottan szedem össze a tanszereim. Még mindig emlékszem arra a fojtogató érzésre, ahogy próbálom a könnyeimet visszatartani. A következőkön éppen az ölembe burítják az ebédem, kiszórják a tolltartóm tartalmát, levágják a lófarkam felét, közben persze mindenféle jelzővel illetnek. A legtöbb videón ott szerepel Sadie Bloom. Az a lány, aki az én szenvedéseimben látta az örömét. Ugye mondanom sem kell, hogy mindenki falkavezérként követte őt.

Nem látom Ches arcát, de talán ezen a ponton még sajnál is engem. Aztán jön az a videó.

Szerdai nap volt. Ugyanolyan, mint a többi. Lehajtott fejjel sétálok be az osztályterembe, a gúnyolódás kezdődik. Megszoktam már, nem mutatok érzelmet, de a fogaimat összeszorítom, mégha ez nem is látszik. Elhaladok a padsorok között, Sadie kiteszi elém a lábát, hiába számítok rá, túl gyorsan történik, elbukok benne. Ezután a fejemre burítja a narancslevét. Mindenki nevet.

Azt mondja, semmirekellő vagyok. Egy szemétkupac. Igénytelen és hájas, amit a bő ruháimmal sem tudok elrejteni. Soha nem fogok kelleni senkinek.