The White Phoenix: Kezdetek (1. kötet)

Prológus

     Az égen vörösen izzottak a felhők. Mindenhonnan hörgéseket, sikolyokat és a kardok fémesen csengő ütközését lehetett hallani. Az emberek vadászai és a sötétség, pusztító démonjai vívták eddigi legnagyobb háborújukat. Az éveken át tartó hadakozás most véget érni látszott. Ismét az emberek álltak vesztésre. Multaerra birodalmának főkontinensét ellepték a széttépett, véres holttestek és a levágott végtagok. Szörnyű látványt volt ez minden élő számára. A fák és állatok egymás után égtek hamuvá. A talaj felperzselődött és elporladt. A még mozgóképes vadászok kifáradva estek át bajtársaik holttestén. Szülők látták gyermekeik lemészárlását, szeretők nézték végig egymás halálát és gyermekek lettek árvák egy pillanat alatt. Minden reményüket elvesztették... Kegyetlenül tőrbe csalták őket, de egy bátor társuk a helyzettel dacolva magasba emelte kardját és neki rontott az ellenségnek. Ettől erőt kapva a vadászok újult erővel próbálták megakadályozni a démonok pusztítását. Nők és férfiak vállt vállnak vetve küzdöttek minden maradék erejüket mozgósítva, de ami most következett arra ők sem készülhettek fel.
    A föld megremegett és az ég elfeketedett ahogy ellepték őket a kisebb démonok ezrei, nyomukban a halált hozva. Minden embert félelemmel töltött el, ahogy egyre jobban közeledett feléjük a sötét lények óriás termetű tábornoka. A ellenfél szarvai szinte a felhőket karcolták. Hatalmas, fekete és vörös teste alig fért át a hegyek között. Talpa porrá zúzott mindent maga alatt. Kezében megszilárdult láva buzogányt tartott. Neki nem volt szárnya mint oly sok társának, de nem is volt szüksége rá. Magasba emelte fegyverét és lecsapott, ezzel megfelezve a vadászok alig százötven fős haderejét, de nem csak az emberek szenvedtek veszteséget. A mindent elfedő és magába fojtó vér ködben, kisebb termetű démonok, akik közel voltak a célponthoz, is keserves kínok között morzsolódtak össze. Itt-ott még élő, alsófelüket kereső pokolfajzatok hörögtek és emberek jajgattak kínjukban és átkozták a napot amikor ez a föld megteremtetett az istenek keze által.
    A buzogány hagyta kráter körüli, megmaradt vadászok elgyengülve rogytak le a vér áztatta talajra. Minden erejük elhagyta őket. Vállukra rátelepedett a reménytelenség és a halál gondolata. Minden emberben egyszerre fogalmazódott meg a gondolat, hogy ezt a csatát elvesztették. Kivéve egyet... Egyetlen egyet... A vadászok vezére rátámaszkodott kardjára és felállt. Letörölte fiát gyászoló, forró könnyeit és most már bosszúvágytól csillogó szemekkel fordult harcosai felé. Az adrenalintól kiegyenesedve, sérüléseivel sem törődve emelte kardját tartó kezét a démonok hada felé. Aranyozott, most tompán csillogó, mellvértje több helyen behorpadt, sisakja megrepedt, de a férfi magabiztosan állt, dacolva az égető fájdalommal és a reménytelenséggel.
- Multaerra büszke vadászai! Én, a császárotok szólok hozzátok! Eljött az idő, hogy talpra álljunk! - a reményvesztett vadászok üveges tekintettel néztek fel uralkodójukra. A császárt megtört katonáinak látványa sem tántoríthatta el. Itt volt az ideje igazi uralkodónak lenni. Most meg kellett mutatnia népének az utat. - Emeljétek magasba kardotok! Mutassuk meg ezeknek a förtelmes szörnyeknek, hogy ez a mi otthonunk! Védjük meg a földünket! Ne engedjünk a sötét hódítóknak! Sorakozzatok fel mögöttem, még egyszer utoljára! - kiáltotta túl a csata zajait az uralkodó. Hangja végigsöpört a kiszáradt sztyeppén, célpontot keresve magának, de az emberek nem mozdultak. Úgy tűnt nem maradt erejük. A császár karja megremegett. kis híján el is ejtette kardját, hiszen a gonosz sötétség kettőse, vagyis a reménytelenség és gyengeség elkezdte magába kebelezni a megfáradt uralkodót. Átjárta az az érzés, hogy elbukott és ez megrémítette, de aztán egy női vadász felállt. Véres, piszkos kezébe fogta megviselt íját és a tegezéből kikapva egy nyílveszőt az idegre helyezve, megfeszítve hátrahúzta azt. Érezte ahogy teljesen átjárja az erő. Pattanásig feszültek az idegei, majd egy mély lélegzet és egy hosszú másodperc után végre megtalálta az egyensúlyt és útjára engedte a nyilat. A nyíl sebesen és csendesen szállt, tollai élesen susogtak, míg hirtelen egy erős fénysugár át nem törte a fekete eget és mindenkit el nem vakított. Ezzel cserben hagyva a gyönge nyílvesszőt, mi hiába terítette le az ellent, senki sem láthatta sikerét. A démonok üvöltve takargatták magukat a fény elől, de nem menekülhettek. A különös jelenségből egy fehér alapon, arany mintás ruhát viselő alak bukkant elő és egy kar suhintással eltörölte a démonokat a véráztatta föld felszínéről, majd alászállott az égből és tisztelet parancsolóan lenézett a vadászok maradékára, akik elgyengülve néztek az idegen férfira. - Ki vagy te idegen? - kérdezte a császár. A misztikus alak csak lenézően körbetekintett, majd felemelte egy halott vadász kardját és egy gyors mozdulattal szíven döfte vele a császárt, ki csak megdöbbenve köhögte fel a saját vérét, majd térdre rogyott.
- Ne szólj hozzám ily faragatlan módon, halandó. - suttogta hűvösen, majd elengedte a kardot és hagyta , hogy az áldozata végleg kilehelje a lelkét.
    A császár élénk vörös vére apró patakként folyt szét a földön, kacskaringózva az így már teljesen összetörött népe felé. A bíbor patak körbeölelte a maroknyi vadászt, mintha csak az uralkodó utolsó lehelete is a megvédésükre sietett volna. Multaerra büszke népe most veszítette el az egyetlen uralkodójukat és ez minden embert megrázott. Sokak jajgatni kezdtek, de voltak olyanok is akik üvöltve támadtak rá az idegenre, ki csak egyetlen kar lendítéssel félre söpörte a dühös vadászokat.
- Elég legyen ebből ostoba halandók! - szólalt fel a fehér alak. - Vagy talán ti is úgy akarjátok végezni mint a császárotok?! - nézett végig haragosan az előtte kifulladva térdeplő tömegen, kik szavaira csendben figyeltek, de szívükben bosszúvágy tombolt. Szinte fürkészték minden mozdulatát. Olya volt ez mint amikor a préda figyeli a ragadozó tetteit, hogy tudja mikor kell elfutnia vagy vissza harapnia. A férfi lenyugodott, majd tekintete az egyik vadász nőre tévedt. Arany szemei belemélyedtek a nőébe, majd behunyta a szemeit és sima világos arcán egy apró mosoly jelent meg. Egészen elképesztő egy mosoly volt. Lágy, mégis nemes és fenséges.
- Figyeljetek rám halandók... A ti feladatok a béke fenntartása és a gonosz elpusztítása lesz örök időkre, mert míg egy is él a démonok vezérei közül, addig nem lesz helyetek ahol békében élhettek! De ne féljetek... Nem lesztek teljesen magatokra hagyva e harcban, mert eljön majd a kiválasztott, ki fejét veszi az összes démonnak és hatalmas uralkodóvá válik, hogy segítse népét. Csak várjatok türelemmel és harcoljatok az életetekért. Higgyetek nekem... megélitek még egy szebb kor hajnalát! Emlékezzetek a szavaimra és éljetek a hatalommal a kezetekben mit az istenek hagytak rátok. A jövő rajtatok áll halandók. - mondta a fehér alak, majd még egy apró pillantást vetett a női vadászra és a testéből erős fényt kibocsájtva átalakult egy kecses, mégis fenséges, fehér és arany tollakkal borított főnixé. Erős szárnyaival az égbe emelkedett és hátra hagyta a háború kínzott földet. Az emberek lassan talpra álltak és csendben feldolgoztak mindent ami ma történt velük. Egyenként, egyre többen felszólaltak. Volt akiket a düh, másokat a gyász vezérelt és heves vitákba torkollottak az eszme cseréik. Így vált ketté a vadászok büszke népe két igen erős csoportra kik utálattal és félelemmel megtelt szívükre hallgattak és nem a józan eszükre.

    Később az egymással ki nem egyező két vadász klán teljesen elkülönült egymástól, így teljesen káoszba taszítva a többi klánt.