Egyetlen csók

Első

- Sikerülni fog. Sikerülnie kell. Erős vagyok. Határozott vagyok. Nem lesz semmi gond. Istenem, segíts meg!

- April? Kész vagy már? A taxi a ház előtt vár.

Ügyet sem vetve háborgó gyomromra, megszakítottam a tükörrel folytatott bátorító megbeszélésemet és lerobogtam a lépcsőn. Anya az előtérben állt, az óráját nézegette, mintha ő készült volna állásinterjúra és nem én. Amikor meglátott, melegen rám mosolygott.

- Ó, édesem! Csodaszép vagy. Egészen biztosan megkapod azt a munkát, egyet se félj!

- Nem is tudom. Nem túl magas a cipőm sarka? - néztem a lábamra. Imádtam ezt a cipőt, de most elbizonytalanodtam, hogy nem estem-e túlzásba vele. Anya csak mosolyogva ingatta a fejét.

- Tökéletes a megjelenésed. De most már sipirc, mielőtt elkésel!

Vetettem magamra egy utolsó, ellenőrző pillantást, aztán megöleltem anyámat és kisiettem az ajtón. Az út olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem, hogy már ott vagyunk. Annyira a gondolataimba merültem közben, hogy a sofőrnek kellett rám szólnia az épület előtt.

Megálltam a hatalmas irodaház bejáratánál és tátott szájjal csodáltam. Láttam már képen, de így egészen más volt. Szinte az égig ért, az ember egy apró porszemnek érezte magát az árnyékában. Úgy tűnt, mintha az egész fal üvegből állna, amin a napsugarak színes táncot jártak. A cég logója a nagy kétszárnyú ajtó felett ezüstlött. Vettem egy mély lélegzetet és beléptem. A portán egy kifogástalan külsejű szőkeség fogadott.

- Jó reggelt! Miben segíthetek?

- Mr. Finnighan-el van megbeszélésem.

- Állásinterjúra jött? - kérdezte kétkedve.

- Igen, arra. - feleltem mosolyogva, mire egy grimasz kíséretében útba igazított.

- A tizenkettedik emelet lesz az.

Megköszöntem a segítséget, habár lett volna mit mondanom ennek a beképzelt tyúknak, de lenyeltem és beszálltam a liftbe.

- Tartsa kérem! - kiáltotta egy ismeretlen hang. Az utolsó pillanatban csusszant be a csukódó ajtók között. Egy fiatal férfi volt, a húszas évei végén járhatott. Magas, karcsú alakját drága, szürke öltöny fedte, a vállai végtelen szélesnek hatottak benne. Sötét haja kesze-kuszán állt a feje tetején, mintha a szél borzolta volna fel. Enyhén borostás arca kisfiúsan bájos lett volna, ha nem fedi apró borosta és nem úgy bámul rám, mintha valami különös lény lennék.

- Valami baj van? - fordultam felé keresztbe tett karokkal.

- Semmi a világon. Hová tart? - kérdezte bársonyosan mély hangon, félig lesütött szemhéja alól tanulmányozva. Fekete szemei felmértek tetőtől talpig, amitől kényelmetlenül feszengeni kezdtem.

- Állásinterjúm lesz a tizenkettediken. És ön? - kérdeztem vissza, hogy eltereljem magamról a figyelmét.

- Én is oda megyek. - mondta és megnyalta közben telt ajkát. Nagyot nyeltem. Egyre szűkebbnek éreztem a liftet. Úgy döntöttem, megpróbálom kizárni ezt az arrogáns seggfejet, aki valószínűleg az álom melómra pályázik. A továbbiakban a lift falának dőltem és nem voltam hajlandó ránézni, de magamon éreztem perzselő tekintetét.

Végre megérkeztünk az emeletünkre. Utazó társam udvariasan maga elé engedett, de az volt a sejtésem, hogy csak azért tette, hogy hátulról is mustrálhasson. Emelt fővel, nagy léptekkel indultam a Finnighan Industries feliratú ajtó felé. Magam mögé nem nézve bekopogtattam. Egy reszelős hang behívott, de amint beléptem, besurrant mellettem a férfi is a liftből. Most már tényleg elegem volt belőle, ezért felháborodva fordultam felé, az íróasztal mögött ülő idős úrral mit sem törődve.

- Mi lenne, ha nem loholna a nyomomban, mint valami öleb? Várja ki a sorát odakint!

- Kisasszony, kérem... - szólt közbe az idős férfi, de leintettem.

- Elnézést kérek, uram. Az interjúra jöttem, de a fiatalember egyáltalán nincs tisztában az udvariasság fogalmával.

- Talán ha engedne szóhoz jutni... - vágott közbe az említett tapló. Azonnal visszairányítottam rá a figyelmemet és a mutatóujjamat a mellkasának szegeztem.

- Talán ha nem lenne ekkora bunkó, engedném szóhoz jutni.

Lusta félmosolyra húzta ajkát, úgy állta a tekintetemet. Volt valami megmagyarázhatatlan erő a tartásában, még akkor is, ha épp zsebre tett kezekkel, szétvetett lábakkal állt előttem. Mégsem sikerült elérnie, hogy meghunyászkodjam. Kihúztam magam és kihívóan felvontam a szemöldököm a folytatást várva. A mosolya lassan kiszélesedett, ám mielőtt újra támadásba lendülhettem volna, az idős férfi felállt az asztal mögül és hozzánk lépett. Kezet nyújtott a másiknak.

- Isten hozta, uram! Kisasszony - fordult most felém az öreg -, az úr, akit próbál eltávolítani az irodából Jason Finnighan, a Finnighan Industries tulajdonosa és vezérigazgatója.