VALÓSÁG - Önkívület

Tizenegyedik fejezet

– De ha egyszerűen én...

– Ez nem működik így, értsd meg! Mérgező és tönkretesz mindkettőnket! Mutathatjuk a világnak, hogy mennyire boldogok vagyunk, ha közben ilyenek történnek, és rettegek a közeledben... – magyaráztam neki halkan, remélve, hogy megérti. Szeme kicsit elkerekedett és öntudatlanul hátrált kicsit. – Akkor semmi értelme annak, hogy együtt vagyunk.

– Félsz tőlem?

– Megütöttél és majdnem megöltél!

– Az attól messze volt, ne hülyéskedj cica – vont közelebb magához, én viszont a kezemet mellkasára támasztva tartottam a távolságot. Nem bírtam volna a közelében lenni Elbizonytalanodtam. Lehet, tényleg csak én éltem meg ezt ilyen drasztikusan? – Hagyj!

– Elora...

– Elég volt – szinte kinyögtem a szavakat. – Hagyjuk ezt!

– Mi? – kerekedett el a szeme és egészen kétségbeesettnek tűnt. – Nem! Drágám, ezt nem gondolhatod komolyan! – A torkomban lévő gombócot próbáltam lenyelni, de olyan érzést keltett, mintha fűrészpor lenne a számban.

– De igen...

Határozott akartam lenni, de éreztem, hogy a hangom megbicsaklik.

– Nem teheted ezt velem! – Megragadta a kezem nyomatékosítás képpen, mire összerezzentem. – Nem tudok élni nélküled!

– Dan...

– Utolsó esélyt adj! – szakított félbe.

– Mindig ez az utolsó esély – csóváltam a fejem. – Sose változol.

– Fogok – ígérte szorítva az összekulcsolt kezünkön. Odanéztem, belülről kétségek gyötörtek. – Elmegyek pszichológushoz, minden a régi lesz. – Felcsillant a szemem. – Kellesz nekem! – Szóra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondjak. Kutatni kezdtem a gondolataimban, de annyira homályos lett hirtelen a tegnap este, hiába éreztem eddig biztosnak magam. 

– Menj el pszichológushoz! – kértem halkan, majd a számba harapva néztem rá. Csak aprót biccentett, mire úgy éreztem mázsás kő hullik le rólam. Végre kapok levegőt.

– Viszont felejtsd el azt a Jonathant – ejtette ki a nevet undorodva kapásból.

– Danny...

– Megtiltom, hogy találkozz vele!

Elkerekedett a szemem, és ránéztem. Tekintete elszánt, megingathatatlannak tűnt.

– Ő egy barátom...

– Nem érdekel.

– Nem is olyan egyszerű ez. Ügyfelem is, munkahelyen így is, úgy is találkozunk olykor.

– Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy ott hagyd azt a kócerájt és hagyd az alkalmazottjaidat boldogulni.

– Tessék? – vékonyodott el a hangom.

– Igen. Csak tulajdonos leszel, ennyi – imitált egy vége kézmozdulatot, mire a gyomrom görcsbe ugrott.

– De én szeretem ezt csinálni, nem akarok egész nap otthon ülni.

– Azt hiszem nincs választásod. A másodállásod maradhat, de ha a kis Jonathanod fontos neked, akkor a lovardát ott hagyod.

Egyszerűen egy szó nem jött ki a torkomon, tudtam, hogy bármit mondhattam volna. Ezt a beszélgetést most elvesztettem.