~

51 6 7
                                    

Minden ismerősöm azt mondja, hogy ő bármit megtenne azért, hogy minden reggel svájcban a hegyek közt kelljen. Én nekem nem a hegyek tűnnek fel reggelente, hanem az üveglap ami elzárva tart tőlük. Na, de kezdjük az eléjén.

Ki is vagyok én?- egy genetikai selejt, ami 10 éves koromban derült ki, egy játszótéren igazából egy erős orrvérzéssel kezdődött.
Szóval már 9 éve, annak, hogy itt rohadok ebben, a klór és fertőtlenítő szagtól bűzlő szobában. Bár az évek alatt egész otthonosra sikerült berendeznem.
A sok eredménytelen és felesleges operáció után rájöttem, hogy egy kísérlet része vagyok.

-Héj, Genesis! Jöttem a napi vizsgálatra!- jelent meg nagy mosollyal az arcán Eliot az ápoló.

-Te is tudod, hogy felesleges miközben ma már úgyis végem van...- mondtam egy nagy sóhajjal.

-Ne már Gen...megígérted, hogy ameddig tudod kihúzod.

-Eliot, be vagyok zárva ebben az egérlyukba. A rák éppen zabálja a szerveimet, a múltkori mri vizsgálaton, úgy világítottam, mint egy neon cső annyira el van terjedve. -vágtam hanyatt magam a kórházi ágyba amit meg is bántam ugyanis rohadt kemény és instabil ez a tákolmány. -közben behelyezte az infúziós tűt a karomba.

-Mikor?

-15:00-kor.-elméletileg nem fáj...

-Nem félsz? -csak annyira, mint mindegyik sikertelen műtétem előtt.

-Egyáltalán nem. Én választottam a könnyebb utat.

Emlékeztet milyen gerinctelen vagyok...a könnyebb út...
Ebben hasonlítok anyámra.
Ameddig apa Irakban harcol, addig ő a báttyámat Xavier-t csodásítja, mert benne még látja az embert, de bennem csak egy haszontalan senkit. Nem is emlékszem, utoljára mikor jött be születésnapot kívánni.
Minden héten más férfit hoz haza, apa meg gyakorlatilag azért küzd, hogy ne haljon meg.

Miután Eliot kiment a szobámból, neki álltam befejezni a könyvem olvasását.
A semmi súlya, azért megnyugtató, hogy nem csak én vagyok selejt, hanem Catherine is, a főszereplő. Ma van az utólsó napom itt, mára sem terveztem semmit.

Ebédidő van, kongatnak a kórházkápolnai harangok, tehát még 3 óra.

Rájöttem, hogy Eliot-on kívül nincs kitől elbúcsúznom, talán őt szeretem a legjobban, amióta megjelent a klinikán minden jobb, nem érzem magam magányosnak. Amikor rám mosolyog, zöld szemei csak úgy ragyognak ez engem is boldogsággal szokott eltölteni. Ha meglátom vidáman húzom ajkaimat boldog mosolyra, mintha mi sem történne.

Ez az ember tüzet gyújtott a már aligha dobogó szívemben, szóval a fiatalságom megbánás nélkül éghet majd el a halálban.
Tudom, hogy találkozni fog, találkoznia kell valakivel, aki jobb nálam, de remélem, hogy nem fog elfelejteni.

Elmegyek fürdeni, végig mosom minden porcikámat, bárcsak a rákos sejteket is úgy lemoshatnám akár a koszt. A kabinból kiszálva, a mosdókagylóhoz lépek az elötte lévő tükörbe nézek. Hajam már nincs, fekete szemeim még mindig csillognak, ha vigyorra húzom számat a gödröcskéim ott virítanak orcám két oldalán.

-Lassan engedjük el.- suttogtam a tükörképemnek. A kórháziruha helyett egy teljesen hétköznapi viseletet vettem fel, egy farmert és egy fehér pólót.
Mezítláb csattogtam ki a fürdőből.
Egy kartondobozba elkezdem belepakolni a szobámban lévő dekorációt. Már a kis fényfűzért akartam leszedni a karnisról, amikor nagy robajjal kicsapódott az ajtó.

-Genesis Hansen! Meg akarsz halni és nem is szólsz nekem?

-Ava, mégis mit keresel itt?-kérdeztem miközben a fűzért a tárolóba tettem.

-Mi az, hogy Ava? Minimum annyit megérdemlek hogy anyának szólíts kisasszony!

-Direkt nem szóltam különben, nem Xavier focimeccsén kéne lenned?

-Eljöttem, amikor megtudtam mit akarsz csinálni.

-Basszus anya nem hagyhatod ott!

-Miért is nem? Te most fontosabb vagy.- ez az első, hogy ilyent mond.

-Mert ma van az országos, mindig mellette voltál az összes versenyén és nem hagyhatod ott értem, aki egész életében egyedül volt.
Emellett érdekesnek tarom, hogy érdeklődsz irántam! És most kérlek fáradj ki.

Miután anyámat már a biztonságiaknak kellett kirángatnia, bedőltem az újonan megcsinált ágyamba. A plafont kezdem szemlélni, anya már tudja...biztos tovább adja Xavier-nek, apának is elő kéne adnom ezt a dolgot, úgy döntöttem levelet fogok írni neki.

-Azért, ahogy Ava ordíbált az nem volt semmi.-mondta az ajtóban álló Eliot.

-Hát ne is mond, most akar elkezdeni anya szerepet játszani.- mondtam neki hitetlenkedve.

-Mit csinálsz? -kérdezte miközben oda lépett mellém.

-Üzentet, írok édesapámnak.-eleresztett egy halk hümmögést.

-Eliot...nem lennél velem ott?

-Gen nem kérheted tőlem ezt, nem szeretnék ott lenni, amialatt eltávozol!-sosem látam még ennyire zaklatottnak.
-Nem bírnám ki, hogy még valakit akit szeretek a szemem láttára elveszítsek...-suttogta a végét.-Sajnálom.-majd ő is kiment a helységből.

A hátralévő időben, az ablakon bámultam az iskolából haza induló gyerekeket.
Nem lehetett normális gyerekkorom, nem voltak barátaim. Hiányzott apukám, és anya, az az anya aki törődött velem. Tök sok mindent ki akartam próbálni, mondjuk vezetni, esetleg elmenni egy vad buliba és szétcsapatni magamat, hogy a szüleim aggódva várjanak rám hajnalokig, és amikor hazajövök mindig egy megnyugvó sóhaj hagyja el ajkukat.

Nyomorúságos!

Elmélkedésemből egy kedves hang szakított ki.

-Szia, én Martha vagyok! Én fogom elvégezni az eutanáziát! -mosolygott az éppen belépő hölgy.
-Mindjárt 3 óra, szerintem kezdjük el. Először is feküdj el és elmondom mi lesz. -elheveredtem az ágyon. -Beadom neked ezt az injekciót, a vénádba. Nem fogsz semmit sem érezni, olyan lesz, mintha lekapcsolták volna a villanyt. Körülbelül 10 perc alatt kifejti hatását. És én már itt sem leszek, mert utána már nem az én dolgom.

-Rendben. -a karomat nyújtottam, egy-két könycsepp, azért kicsordult.
A tű, egyre közeledett a kezemhez, amikor kopogást hallottunk. Eliot dugta be a fejét az ajtón.

-Szia Gen, bocs, hogy késtem!-az ágyam szélére ült, még én ölébe hajtottan a fejemet. -elmondhatatlan boldogság futott rajtam át, nem hagyott itt.

-Na akkor mehet a menet!-villantott széles mosolyt Martha.

Úgy lett ahogy mondta, beadta a mérget és magunkra hagyott. Eliot a hajamat simogatta és nyugtató dolgokat suttogott a fülembe. A kedvenc dalomat kezdte énekelni.

~And if you can't be next to me
Your memory is ecstasy
I miss you more than life
I miss you more than life~

-Szeretlek Genesis Hansen! -és tényleg, mintha lekapcsolták volna a villanyt életem színpadán.

Eutanasia-  az utolsó perc a haláligWhere stories live. Discover now