Csak egy csendes furcsa lány voltam, meg volt saját véleményem mindig, de ezt sosem mertem kijelenteni. Féltem, hogy kiröhög a sok szebb és jobb lány. Órákon elképzeltem a saját világom, sötét és esős éjszakákat, a sok átlagos embert. Ez lenne egy napom... Folyton, de folyton csak ez kavargott bennem, milyen lenne abban a világban élnem? Miért vagyok ott ahol most? Mi lenne ha a kiszemeltemmel lennék együtt abban a világban? Kavargott bennem minden gondolat.
Aztán egy nap furcsa érzéssel ébredtem. Úgy éreztem, mintha nem otthon lennék. Szétnéztem, azonban megvolt a házunk nem ment semmi sehova. Na de mégis furcsáltam hogy mi ez a sötét éjszaka odakint, miért esik az eső és miért szomorkás az összes ember az utcán. Mikorra az iskolába értem, még az osztály picsái sem szóltak be, de amit a legjobban furcsáltam, hogy mindenki feketében, mindenki könnyes szemekkel ment végig az iskola folyosóin. Még a kiszemeltem is észre vett engem, ő sem értette hogy mi ez a bús hangulat ezen a napon.
Kezdett minket érdekelni a dolog, mivel egyre több ideje ment ez a furcsaság. Kiderült, hogy ő is egy ilyen világot képzelt el magában. Már féltünk tovább gondolni a kis világunkat, mert egyre jobban úgy éreztük, hogy az elképzelt "bolygónk" azt teszi amit mi gondolunk. Azt hiszem bentragadtunk ebben a dimenzióban. Mondta a kiszemeltem, Alex.
