A puszta, télen

I.

A jeges szél megrezgette a kis fogadó vékony ablakait, és átfújt az üvegtáblák és a fal közötti keskeny résen. Hóvihar tombolt a puszta felett, ha bárki arra járt volna, az orra hegyét sem láthatta a kavargó fehérségben.

A fogadó emeletén berendezett apró, de otthonos lakásban egy fiatal lány próbálkozott a szintén nem túl előkelő kályha begyújtásával. Kissé illetlenül szitkozódott, amikor a sokadik szál átnedvesedett gyufa tört el a kezében.

A mesélő akaratának köszönhetően a következő kísérlet már elérte célját. A kályhában pillanatokon belül vidáman lobogott a láng. A lány hálásan tartotta oda elgémberedett ujjait.

Most, hogy már jóval kellemesebb a hangulat, van egy kis időm bemutatni főhősünket. Ő Ilona, az útszéli fogadó tulajdonosának legidősebb lánya. Tisztességes fogadó ez, a tulajdonos gondosan vigyáz rá, nehogy három lánya rossz társaságba keveredjen. Nem mintha Illát ez a veszély fenyegetné. Elégszer látta, hogyan verik át egymást a kártyázgató urak, hányszor beszélik ki a másikat a háta mögött a hölgyek- majd mosolyognak az áldozatra, mintha mi sem történt volna. Illa háromszor is meggondolta, hogy megbízik-e valakiben.

Az „urak" és a „hölgyek" megnevezés persze csak udvariasságból használt kifejezések voltak. A fogadó vendégei többnyire kereskedők, vándorzenészek, és az áruikkal többnapnyi járóföldre északra fekvő város piacára igyekvő földművescsaládok voltak. Rangosabb személy szökőévente egyszer, ha véletlen arra tévedt.

Most viszont a kis fogadó teljesen kihalt volt. Ilyen időben, ha bárkinek eszébe is jutott volna kilépni otthonából, azelőtt eltévedt, hogy az udvarról kiért volna.

Illa családjának többi tagja a hóvihartól tartva bement a faluba tartalék élelmiszert beszerezni, és nem értek vissza. Illa csak remélni merte, hogy a falu valamelyik lakója befogadta őket, amíg a vihar el nem ül.

Hogy pontosak legyünk, mégsem volt teljesen üres a fogadó. Ahogy megérezte a meleget, Nikkel, a család gyönyörű szürke macskája azonnal a kályha tetején termett.

- Nikkel, hát itt vagy!

Nem vallotta volna be, de Illa kicsit félt az egyre sötétedő, üres házban. Nem volt benne biztos, hogy a süvítő széltől meghallotta volna, ha bárki odalenn járkál. Még ha beszélni nem is tudott, a macska is élőlény legalább.

Észrevette, hogy a cica bundája hólétől nedves.

- Hát merre kószáltál te? - morrant rá kedvesen.

Választ persze nem kapott.

Nikkelt még évekkel korábban egy különc öregember bízta az akkor alig tizenkét éves Illára. Hogy mi okból, azt máig nem tudta a család egyetlen tagja sem. De hamar megszerették a cicát: hasznos is volt, kedves is volt, még ha időnként rá is jött a család női tagjaira jellemző hűvös szeszélyesség.

Dörömböltek odalenn a fogadó ajtaján. Illa riadtan pattant fel. Nem szerette, ha neki kellett bevezetnie a vendégeket. Jobb volt úgy, ha előbb megfigyelhette az illetőt, és alkalmazkodhatott annak hóbortjaihoz. Ha ez megtörtént, nemegyszer kedélyes társalgással telt az este. Különben előfordult, hogy Illa meg sem szólalt az új vendég társaságában. Beszéltek helyette a húgai.

Még erősebben dörömböltek az ajtón. Illa magárakanyarított egy pokrócot, és lesietett, Nikkel követte.

Talán apáék értek haza – futott át a lány fején – Csak nem vittek magukkal kulcsot.

Mindemellett nem tartotta valószínűnek ez az eshetőséget.

Harmadjára is csattant valaki ökle a bejáraton. Illa sietve kinyitotta az ajtót. Egy pillanatra semmit sem látott a becsapó hótól.

A kint várakozó betántorgott. Illa lendületből becsapta mögötte az ajtót. A jövevény jókora bundát viselt, ami láthatóan teljesen elázott a viharban. Alig valamivel volt magasabb Illánál. Úgy tűnt, mozdulni sem bír a hidegtől.

- Uram? – Illa ennyit tudott megállapítani az idegenről, mert a fél arcát vastag sál fedte.

A vendég óvatosan felé fordította a fejét. A lányban egy pillanatra megállt az ütő a vakító kék szempár láttán. Nem is egészen értette, miért, hiszen még sosem találkozott az illetővel korábban. A jövevény mély lélegzetet vett.

- Végre megtaláltalak – mondta megkönnyebbülten, majd összecsuklott.